Ahogy sok más friss anyagot, természetesen ezt is Metálbéci ajánlotta a figyelmembe. A zenei irányvonal mellett a poénos cím is felkeltette az anyag iránt az érdeklődésemet, amelynek, bár még tavaly októberben látott napvilágot, hozzám csak most jutott el a híre.
A bő egy évtizede működő német csapatnak – a 2016-os Dressed in Blood után – a mostani a második nagylemeze. Az esseni kvartett zenéjében a Bay Area-i és a Ruhr-vidéki thrash legjobb hagyományait elegyíti: a gyors, csapkodós részek az olyan ősbandákat idézik, mint a Destruction vagy a Kreator, az ének viszonylagos dallamossága pedig a tengerentúli vonallal rokonítja a Thrashtosterone-on hallható dalokat.
A zene töménységéről a Bonded munkássága, az egyszerűségükben fogós refrénekről pedig a portugál Angriff muzsikája juthat a hallgató eszébe. Nevével ellentétben a banda bárdistái nem technikai tudásuk villogtatására, a sebes húrtépésre (shreddelésre) koncentrálnak; szólók nem igazán vagy csak nagyon visszafogottan csendülnek fel; ahogy az thrasherektől elvárható, gitárosaink a riffelésben teljesednek ki igazán. Amivel nincs is semmi baj, ugyanis az énektémák kellő változatossággal ruházzák fel az anyagot. Utólag nem nehéz visszaemlékezni az olyan sorokra, mint a
„This is my arena / This is where I’m king / I am the forseerer / Against me you are nothing”
„Thrashtosterone / Is running in my veins /
Thrash to the bone / And it will never change”,
vagy az olyan rövidebb üzenetekre, mint a
„Chaos / No one will obey us”
„Lies / Now watch behind these lies”
„All I do is hate / and all you do is hate”.
Alig van olyan nóta, amelyben ne lenne valamilyen kapaszkodó: a refrén mellett egy-egy jó riff, tempó, szűk amplitúdón mozgó dallam. A záró, több mint hétperces Hate-ről előzetesen azt gondoltam, biztos egy ráérősebb, epikusabb nóta lesz, ehhez képest rohamtempóban indul, remek, együtténeklős refrénnel éri el a tetőpontját, a végére pedig a fiúk még egy kis panterás témázgatást, ólomsúlyú groove-okat is tartogatnak a számunkra.
Kezdetben úgy éreztem, kissé szűk korlátok között mozog, túlságosan is kevés eszközzel dolgozik a német négyes, mostanra viszont, ha friss thrash anyagot akarok hallgatni, leggyakrabban ezt a lemezt tolom be a lejátszóba. Ugyanakkor valamiért azt képzelem, ezzel a zenekarnévvel hőseink nem fognak messzire jutni, és a becenevek (Maddin – ének, gitár, Patze – gitár, Etsche – basszusgitár, vokál, Basti – dobok) használata is inkább hangzik jól egészen kis klubokban, mint nemzetközi fesztiválok színpadán. Mellettük szól, hogy a csapat felállása a kezdetek óta változatlan; ha mindez a továbbiakban is így marad, a Corporal Shred még akár magasabb ligába is felverekedheti magát.
Köszi az ajánlást! Utánanézek :).