Úgy tűnik, egyre inkább vonzódom a nagyívű, epikus, akár doom metal ízeket is felvonultató zenekarokhoz. Olyanokhoz, mint a Sorcerer, a Memory Garden, vagy az Arrayan Path.
Persze a power és speed metal lesz mindig a szívem csücske, de egyre megértőbben fordulok a lassú, sodró muzsikák felé. Ennek ékes példája az új Fer de Lance album is. Az amerikai zenekar egy 2020-as demó után 2022-ben jött ki debütalbumával, most pedig itt a második korong, mely kb. ott folytatja, ahol a kezdő lemez abbahagyta. Már a lemez nyitása is arról árulkodik, hogy itt nem a rádiós lejátszások mindenáron való hajszolása a cél. A nyitó címadó dal a maga 13 percével, lassan, kimért középtempóval menetelve azt mutatja, a chicagói srácok mernek merészet húzni.
A műfaj tehát epikus power-heavy-doom. Olyan csapatok ugranak be miközben hallgatom, mint a 90-es évek Bathory-ja, a Candlemass, vagy a Grand Magus.
Hősi gitár melódiák, mitikus szövegek, méltósággal előadva. Matt Papai (MP) orgánuma tökéletesen illik ehhez a műfajhoz. A hörgősebb, szigorúbb énekhangját, mely a debütlemezen feltűnik olykor, itt szinte nem is hallani, talán csak a Ravens Fly dalban egy-egy sor erejéig.
A dalokat áthatja egy jellegzetes középkori hangulat, mely a sok-sok „óózáson” túl az akusztikus (flamenco jellegű) gitártémák használatban is megmutatkozik. A Fire and Gold dalban már tapasztalunk ilyet, de igazán a monumentális záró Tempest Stele dalban csúcsosodik ki.
Izgalmas, magával ragadó, és nem könnyen hallgatható album az új Fer de Lance, de garantált, hogy rákattan az ember, főleg, ha beleül a hallójárataiba egy-egy téma, mint pl a The Feast of Echoes érdekes, felfelé hajlított refrénje.
Hősi, epikus, rég letűnt korokat idéző, elképesztően nem divatos muzsika ez. Szóval tiszta szívből ajánlom mindenkinek akit ezen jelzők bármelyikre tűzbe hoz!
