Gonosz Pletyka. Nemcsak a Bay Area-i színtér, hanem a komplett USPM egyik – annak „kimenetelét”, azt meghatározó – alapcsapata. Ahhoz képest, hogy mikor alakultak meg (1979), viszonylag hosszú, rögös út vezetett bemutatkozó korongjuk (Soldiers of the Night) kiadásáig (1986). Miután harmadik, simán csak a banda nevét viselő alkotásuk idén már megjelenésének 35. évfordulóját/születésnapját ünnepeli, értelemszerűen mi is megemlékezünk róla, beleszőve addigi karrierjüket.
Minden akkor kezdődött, amikor a tinédzser Geoff Thorpe gitáros Honolulu-ból (Hawaii Szigetek) San Francisco-ba költözött és elhatározta, hogy 1979. nyarán létrehozza a Vicious Rumorst. Erőfeszítése viszont nem volt annyira egyszerű, mint, ahogyan elgondolta, mert a korai időkben rengeteg muzsikus fordult meg mellette. Először Bryan Fletcher Hurt dobos (R. I. P. – 2016) szegődött mellé szintén 1979-ben, sok vizet ellenben nem zavart, mivel 1980-ban Walt Perkins váltotta őt. Amíg a „többiek” pl. Exodus, Anvil Chorus, Death Angel, Trauma, Sinister Savage/Griffin stb. villámgyorsan, és gördülékenyen találták meg legénységeiket, addig Thorpe-hoz csak 1981-ben csatlakozott Chuck Moomey, alias Dylana Nova „Jamie” Scott gitáros – később a Vainhez „áll(t) be” -, míg Jeff Barnacle basszusgitáros, James „Jim” Cassero gitáros, illetve Mark Tate énekes (ex-Exxe – a Look into the Light daluk felkerült annak idején az 1981 U.S. Metal (Unsung Guitar Heroes) kompilációra -, 1982-ben érkeztek. Eme korai szakaszban (1980 – 1985) alaposan bedolgozta magát a zenekar az öböl undergroundjába, kettő demójukon kívül (Demo I – 1982, Demo II – 1983), különböző válogatásokon történt szereplésekkel hívták fel magukra a figyelmet, úgy is, mint KMEL’s New Oasis (KMEL, 1983 – I Can Live Forver), U.S. Metal Vol. III (Shrapnel, 1983 – Ultimate Death) és U.S. Metal Vol. IV (Shrapnel, 1984 – One Way Ticket). (Tényleg senkit sem akarok untatni, ezért sem megyek bele mélyebb elemzésbe, pl. kurva sok dobost „fogyasztott el” annak idején Mr. Thorpe, amíg meg nem találta Larry Howe-t). A nagy, meghatározó dolgok 1986-ig várattak magukra, ugyanis ebben az esztendőben lettek Carl Spencer Albert énekes (R. I. P. – 1995, ex-Anthem, Chaser, Crossfire, Ruffians, Villain, Scratch, az Uncle Festerben gitározott), illetve Mark McGee gitáros (ex-Now, Overdrive, Starcastle) a V. R. tagjai, létre hozva a banda legklasszikusabb line up-ját, korszakát, periódusát. Csak a rend kedvéért: az egyaránt 1985-ben csatlakozott Larry Howe dobos (ex-Relayer), valamint David Karl „Starr” Stubbs basszusgitáros (ex-Black Leather, Laaz Rockit, Nady Alliance) alkották a ritmusszekciót. 1988-as Digital Dictator lemezükkel villantottak igazán nagyot, lévén maximálisan definiálták vele az USPM fogalmát, az anyag, az év albuma címet nyerte el a német Hard Rock magazinnál, nagyon jól fogyott Japánban, az USA-ban és Európa többi részén, ezenkívül meghatározó, nemzetközi fellépőkké avanzsáltak, pl. a Megadeth, a Testament, a Sanctuary, a Flootsam & Jetsam és a Nuclear Assault társaságában a hollandiai Aardschok fesztiválon mérettették meg magukat (1988. 05. 29., Zwolle, IJsselhallen, 6000 néző). Rögtön le is lövöm a poént: ezt a lemezt népszerűsítendő, 1990. június 4.-én az Eindhoveni Dynamo fesztiválon, 40.000 érdeklődő előtt adtak számot tudásukról, mégpedig a Death Angellel, a Sacred Reich-vel, a Sepultura-val, a Trouble-val és a Mordreddel karöltve. (Ha jól emlékszem, ezen az eseményen lépett színpadra tetőtől-talpig, kékre pingálva Scott Holderby, a Mordred énekese).
Mivel a D. D. tulajdonképpen megalapozta a V. R. hírnevét, népszerűségük növekedése pedig felkeltette a nagy kiadók érdeklődését irántuk, ennek eredményeként az Atlantichoz szerződtek le 1989-ben, és vonultak be ugyanazzal a lendülettel a Fantasy stúdióba (a keverés és itt zajlott, – Berkeley, California -, maszterizálás Masterdisk New York), hogy rögzítsék azt a bizonyos, „vízválasztó” harmadik lemezüket. Ha azt mondom, hogy nem hibáztak (vele), akkor még semmit sem mondtam, de ha azt (mondom), hogy az 1990. február 24.-én napvilágot látott anyag arcba mászó, gyilkos dalokat vonultat fel, már közelebb járok az igazsághoz. (Videoklipet a nyitó Don’t Wait for Me-re forgattak, rendezte, a leendő/későbbi filmrendező, Gregor Justin „Gore” Verbinski). Aztán le is lőttem a második poént. A zakatolós riffelésre épülő, kvázi a Black Sabbath Neon Knights-ját eszembe juttató tétel, egy V. R./USPM „sláger”, megadva a korongnak az alaphangot. Dave Starr: „Szerintem nem igazán emlékeztet a Metal Church-re, de nagyszerű dal. Szerintem ez egy remek nyitószám. A rajongók nagyon szerették. A videó pedig sok embernek mutatta be a zenekart, amikor az MTV-n és a klubokban játszották”. Hozzátéve, hogy ez/lenne-e a csapat legnépszerűbb felvétele. „Soha nem gondoltam erre, de valószínűleg így van! A videónak valószínűleg sok köze van ehhez”. „Nagyon igaz”, – hozzáfűzve a banda „bátorságát”, kiemelendő, hogy „az egyik nagyszerűbb dolog a V. R.-ben Geoff és Mark gitározása és dalírása volt. Mindkettőjüknek más a hangzása, és más a hátterük. Ez tette őket egyedivé. Ennek nagy köze volt ahhoz, hogy a V. R. egy nagyszerű hangzású banda legyen”. Menjünk tovább. Mint minden USPM album, ez is a változatosság jegyében fogant, ennek megfelelően/szellemében, „menetrendszerűen” érkezik a Ship of Fools ballada, (enyhe/enyhén epikus köntösbe ágyazva), szinte a „tetőfára hág” a „brutalitás/gyorsaság” az On the Edge-ben, valamint az akusztikus részekkel is bélelt Hellraiserben. Dave Starr: „Szerintem ez a dal alapvetően azt mutatja meg, hogy bármit megtehetünk, amit akarunk, és nagyon jól is csinálhatjuk. Nem igazán vagyok nagy speed metal rajongó, de azokban a ritka alkalmakban, amikor a VR belemerészkedett ebbe a műfajba, azt hiszem, több mint alkalmasnak bizonyultunk a feladatra, és elhallgattattuk az összes kételkedőt!”. Aztán „kapunk az arcunkba” egy instrumentálist (Electric Twilight), mi több, a „lightos” – értsd: a könnyedebb hangvételű/megfogalmazású – World Church, Thrill of the Hunt (- hajaz Ozzy Bark at the Moon-jára -), illetve a záró Axe and Smash, a „laza, könnyed volumenű, slágergyanús”, N. W. O. B. H. M. hatásokat tükrözik. Az utolsó nóta „egyenesen” a legkommerszebb szám a lemezen, AOR/Hard Rock (jellegű) minőséggel „ér fel”, vetekszik azzal”. Nevezzem kakukktojásnak? Nem teszem azt. Már csak azért sem, mert ez a korong úgy tízpontos (hibátlan, klasszikus, ahogy(an) van. És ezt maga, a bőgős sem foglalhatná jobban össze: „Határozottan! Ez tiszta zene, tiszta metál, amely ma is olyan fantasztikusan hangzik, mint amikor először, 1990-ben megjelent.” Arra nézve pedig, hogy ez egy érdekes példája, az amerikai és az európai power metal közötti óriási különbségre?, azt a választ kaptam, hogy „nem is igazán vagyok biztos a válaszban erre. Ami engem illet, a zene az (csak) zene. Csak kétféle van, jó és rossz.” (Azért valljuk be: mind az USPM, mind az európai power metal gyökerei, megközelítése ugyanazok: Judas Priest, Iron Maiden, Helloween stb.). És ez alól a Vicious Rumors sem volt kivétel, bár, mire ezt a lemezt kiadták, már – javában – nem volt új a Nap alatt, nem kellett (lehetett) nekik újat mutatni, igaz, nem is kellett (lehetett). Már csak azért sem, mert a főnök (góré) Geoff Thorpe, 1979 óta „űzi a szakmát”. (Ő és Mark McGee számomra a heavy metal történelem egyik legfantasztikusabb – ugyanakkor legalulértékeltebb – bárdista duója). Érdekesség, hogy a bőgős nem feltétlenül ért egyet azzal, hogy a Ship of Fools ballada. „Ez egy ballada? Igazából sohasem gondoltam rá. Ez egy remek nóta, tudom. Határozottan az egyik kedvenc dalom a lemezről. Mark volt a dal főszerzője, és azt mondtam neki: hey, mi lenne, ha mindhárman eljátszanánk azt a gitárharmónia dallamot a dal közepén (közvetlenül Mark szólója előtt)? Kipróbáltuk, és annyira epikusnak hangzott. Szeretem azt a részt.” Ez talán a zenekar legreprezentatívabb albuma? – szegeztem még Dave-nek a kérdést, mire ő: „Nem tudom, hogy ezt meg tudom válaszolni. Vannak, akik szerint ez a Vicious Rumors album, vannak, akik szerint a Welcome to the Ball, megint mások szerint a Digital Dictator. És vannak, akik nagyon szeretik az első albumot, a Soldiers of the Night-ot. Nyilvánvalóan az első album egy kicsit más, mert ez az egyetlen abban a felállásban, Garyvel és Vinnie-vel, mielőtt Markot és Carlt behoztam a zenekarba.” Produkciós értékei, hangzása, magyarán a végkimenetelt illetően így nyilatkozott Dave: „Nagy elismerés illeti Michael Rosen producert. Kiemelkedő munkát végzett. A Welcome to the Ballt is ő producelte. Akkor tudhatod/mondhatod, hogy egy producer valóban jól végezte a munkáját, amikor 35 évvel később meghallgatod az albumot, és még mindig nagyszerűen szól.” Miután említettem neki, hogy a fantasztikus gitárjáték és az elképesztő ének jelentik a korong sava-borsát, a basszeros így reagált: „Carl kétségtelenül egyedülálló volt. Hihetetlenül tehetséges és ügyes énekes volt, a világ egyik legjobbja. Ami pedig a gitárjátékot illeti, Geoff és Mark mindig Glennre és K.K.-ra emlékeztettek. Nagyon különböző hangzású gitárosok, de együtt varázsoltak. Túl sok metálzenekarban unalmas, ronda gitárosok vannak, akik ugyanúgy szólnak, és semmit sem tudnak a dallamokról, a frázisokról vagy a refrénekről.” A cikkben, az általam leírt változatosságra sem mondott nemet. „Igen, határozottan egyetértek ezzel. A V. R. mindig is arról szólt, hogy a saját utunkon csináljuk a dolgokat. Attól a gondolattól, hogy meg kell írnom és fel kell vennem egy albumot 10 speed metal számmal, legszívesebben elaludnék. Unom már az ilyesmit, minden ugyanúgy hangzik, kell a változatosság.” A lemezt népszerűsítő koncertekről, turnékról pedig már fentebb tettem említést, ezekhez a basszusgitáros annyit fűzött, hogy „az európai turné a Forbidennel, a Death Angellel meglehetősen őrült volt, minden este teltházas show-k. Számunkra Európa mindig jobb volt, sokkal nagyobb koncertek; az USA-ban csak olyan klubokban játszottunk, ahol általában egyedül léptünk fel. Soha nem tudtunk nagy turnéra menni az USA-ban”. „Emlékszem, elég ideges voltam – felidézve a Dynamo-s bulit – ez volt a legnagyobb show, amit valaha csináltunk akkoriban, szabadtéri koncert volt. Általában nem szeretek szabadban játszani, mert a színpadon a monitorkeverés általában nagyon furcsa, és amennyire emlékszem, a színpadi keverés szarul hangzott, és szerintem nem szóltunk túl jól. De aztán évekkel később hallottam egy keverőpultos felvételt a műsorból, és fantasztikusan szóltunk!”
Ami engem illet: Digital Dictator – Vicious Rumors – Welcome to the Ball = klasszikus mesterhármas. Azt is bevallom, hogy többi alkotásukat nem ismerem, – igen, a Soldiers of the Nightot sem -, ezzel a hárommal viszont remekül elvagyok, nagyon kedvelem ezeket. Dave: „Épp most volt Carl halálának 30. évfordulója, 1995. április 22-én. Azt hiszem, a legtöbb ember számára, aki soha nem találkozott vele, vagy nem látta őt fellépni, a legjobb módja annak, hogy emlékezzen rá… az, ha meghallgatja azokat a klasszikus VR albumokat, és hallja a rendkívüli tehetségét. Az a tény, hogy 30 évvel később is róla beszélünk, jól mutatja, milyen hihetetlen tehetséggel rendelkezett, és milyen benyomást kelt bennünk még mindig! Nyilvánvalóan nagyon közelről ismertem, és sok éven át dolgoztam vele a VR-ban. Hiányzik, és még mindig minden nap gondolok rá.” ’95-ben viszont nemcsak Albertet, de Mark McGee-t is „elvesztette” a banda – Dave Starrt ’93-ban – ezzel pedig – szerintem – megtört a varázs, bár, a csapat elfogult, leghűségesebb rajongói, további anyagaikat is „nagyra tartja”. Kinek a pap, kinek a papné, nekem a mesterhármas, hozzám az áll a legközelebb.
