Tökéletesség egyetlen lemezben
Alig 3 év telt el a legutóbbi Shadow Of intent lemez óta, és az volt az első komolyabb cikkem a Rattle A.D.-nél, épp ezért éreztem úgy, hogy kötöznivaló bolond lennék, ha nem írok majd az új lemezükről! És ezen picit el is vagyok képedve: 2022-ben jött ki az Elegy és 3 évre rá jött ki ez az anyag… Szimfonikus Deathcore anyagnál ez meglepően gyorsnak számít. Minden bizonnyal vannak olyan zenekarok és egyszemélyes projektek, ahol évente vagy akár fél évente is megjelenik egy új anyag, de a Shadow of Intent esetében ez meglepően gyors volt! Bár, ha azt nézem, hogy a zenekar gitárosa és fő dalszerzője Chris Wiseman stúdiójában készült, akkor lehet, már rég óta tervben volt hogy egyből ráfordulnak az új anyagra.
Az Imperium Delirium június 27-én jelent meg, 12 dalt tartalmaz, és 54 perces játékidővel rendelkezik. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar új Shadow Of Intent-albumot hallhatok, bár a jelek már megvoltak: elsőként a Flying The Black Flag érkezett single-ként, ami a szimfonikus deathcore új tökéletességmintája lett. Valahogy ők képesek ezeket a szimfonikus elemeket kiegyensúlyozottan beleépíteni az amúgy is impozáns deathcore-zenéjükbe. Bár az Elegy inkább visszafogottabbnak hat, sokkal riffcentrikusabb, mint például a 2019-es Melancholy lemezük, már előre jelezte, milyen irányba fordul a zenekar. A dal erőteljes, intenzív riffelése és Ben Duerr vokálja – ami egyre érettebbé válik, mint egy jó bor – már az első pillanatban magával ragad. Igen, tudom, a deathcore-elitisták most szegeznék a kést a torkomhoz, hogy Bennek eddig is kifogástalan és sokszínű vokálja volt, ezt én is tudom. De úgy érzem, az Imperium Delirium-on ez a vokál még kiforrottabb, és a vokálszínek is jobban el vannak találva. Törődjetek bele, nyámnyilák! Egyszerűen hihetetlen, hogy a zenekar produkciója, keverése és hangzása még mindig képes fejlődni, és már-már ijesztően tökéletesnek hat! Hangzásilag ez a dal egy izgalmas, sokszínű utazásra visz, atmoszférikus refrénnel építkezik, majd egy brutális breakdown-nal zár – gyanús, hogy ez lesz az év breakdown-ja! Chris pedig egy remek gitárszólót is odapakol. Továbbra sem vagyok a gitárszólók megrögzött híve, de Chrisnek minden elismerésem.
A lemez kezdőnótája a Prepare To Die, jól felkészít minket erre az epikus utazásra. A harmóniák körülbelül mindenhol egyhangúak, de Benn vokálja sokkal fenyegetőbbé és ellenségessé teszi a dalt. Nos, a breakdown elképesztően teátrális, és jóféle izgalomban tart, miközben az egész lemez egyik leggroove-osabb riffjéig építkezik. Aztán jön az Infinity Horrors, amiből dettó single lett és egy kicsit úgy érzem, könnyen beleillene a Melancholy lemezbe is. A refrén előtti dallamrészt igazán színesnek mondanám, ugyanakkor tele van kétségbeeséssel, a refrén pedig szabályosan gyűlöletkeltő. A második verse rész igazi Headbangelős és őszintén szólva rengeteg mindent találok ebben a dalban, ami nagyon megfog. Egyszerűen nem bírom abbahagyni a hallgatását! A végén pedig Benn vokáljai úgy hatnak rám, mintha egy démon épp megölne egy másik démont.
Jön a Mechanical Chaos, ami ugyanazt a témát és riffelést viszi tovább, mint az elődje és ráadásul az egyik legjobb dobpörgetéssel rendelkezik, amit eddig hallottam a lemezen. A dal Breakdown-ja igazán gusztustalan! Brutál mód gusztustalan! A gitár visítása és a ritmusszekció gyönyörűen illeszkedik a vokálokhoz, a telefoneffektes hangzás még igazán ijesztőbbé teszi a dalt. A ritmus állandó lüktetése nagyon kellemetlen hangulatot teremt. És hiszitek vagy sem, innentől csak egyre súlyosabb lesz a következő számmal, a They Murdered Sleep-el.
A Murdered Sleep is kicsit emlékeztet a régi anyagaikra, ami éppenséggel nem gond, de ennek a dalnak a szövegét még el is olvastam, ami teljesen lesokkolt. Gyakorlatilag arról szól, hogy éjszaka bombázza az ellenség a városodat és másnap el kell temetned a halottakat, és minden egyes éjszaka egy szó szerinti non-stop szorongás. Az Elegy-n is voltak hajmeresztő szövegek, de ilyen ijesztőt már elég rég olvastam (vagy csak szimplán lusta vagyok szövegeket analizálni sokszor, ez van). a dal pedig jól reprezentálja a kétségbeesést és paranoiát, méghozzá elég súlyos értelemben.
Következik a The Facets Of Propaganda, aminek egy igazán jó középtempós, döngölős riffje van kezdésnek és a refrén itt is egy egész érdekes sztorit mesél el. Méghozzá azt, hogy mennyire jól manipulálják az embereket, arra hogy a háború egy „szükséges gonosz”. A női vokál részek benne egyszerűen gyönyörűek, de ha jobban végighallgatom, a dal utolsó percére is a gyönyörű szó jut eszembe.
Ezután következik a Feeding The Meatgrinder, amelyben vendég vokalistaként feltűnik Corpsegrinder Fisher papa is, a Cannibal Corpse-ból, de hogy őszinte legyek, nem igazán tudom megkülönböztetni kettőjük hangját, mert kb egyformán brutálisak! És hogy még őszintébb legyek, ez a dal is a velejéig romlott mód brutális! Kb olyan mintha egy nyílegyenes direkt Brutal Death Metal nóta lenne.
Következik a The Henitant Draconian Vengeance, ami már a puszta nevével megvett kilóra! Ennek a dalnak van némi régisulis hangulata, de ezt úgy kell értelmezni nálam, hogy tematikailag egy picit a The black Dahlia Murder zenei felépítésére hajaz. A ritmusszekció és az átvezető szupergyorsak és Benn károgós vokáltémái szupergusztustalanok és hibátlanul jól hallatszódnak, hála a keverésnek. Különösen amikor bejön a szintetizátor. Akkor a hangzás még gonoszabb, sátánibb lesz. A végén pedig a zongora megadja a megfelelő lezárást. A srácok nagyon jól értik a dolgukat, mikor különböző hangszereket építenek be a dalba és nem érződik olyannak, hogy „próbáljuk ki, hátha jó lesz”, hanem ténylegesen jól tudják, hogy milyen hangulatot fog kelteni és hogy melyik helyre kell illeszteni őket.
A Beholding The Sickness Of Civilization egyik érdekessége, hogy Benn hangjára egy érdekes effektet tettek, amivel igazán nem is számoltam. Nem szokás Benn hangjára effekteket tenni, de itt valahogy mégis tökéletesen passzol. A refrén résznél picivel tisztább, üvöltősebb vokálokat hallunk és ugyan már hallottunk ilyeneket az Elegy lemezen, engem mégis meglepetésként ért. Mégsem panaszkodhatok, mert tökéletesen passzol oda és ahogy meghallod, szabályosan epikusnak tűnik.
Jön a szokásos instrumentális tétel, ami minden Shadow Of Intent lemezen kötelező hogy szerepeljen, ez pedig az Apocalypse Canvas. Átlagban most kezdek nagy rajongója lenni az instrumentális tételeknek, de bevallom, a Shadow Of Intent muzikális tudása már a kezdetek óta lenyűgözött. Hihetetlen gitár, dob és basszus témák egymásutánban, jól megfűszerezve a szimfonikus és zongora elemekkel, amik adnak némi Dimmu Borgir beütést, de ezen már az Elegy lemez óta meg se lepődök.
Jön a következő tétel, a No Matter The Cost, ami szövegileg lepett meg ismét, hiszen ez az ukrán-orosz háborúról szól és bizony nem éppen visszafogott a szövege. Egy parancsnokot mutanak be benne, aki feláldozz mindent a győzelemért, még akkor is, amikor már egyértelműen vereséget szenvedett, később ráébred, hogy talán nem kéne ezt csinálni. Elég komoly szöveget rakott ide Benn és tényleg nem fogta vissza magát! Zeneileg is megadja a módját, hogy az ember elgondolkodjon, hogy ezek a konfliktusok mennyire értelmetlenek.
Utolsó dalnak jön a címadó tétel, az Imperium Delirium, ami elég teátrálisan nyit. Női vokállal, és itt elkezd gondolkodni az ember, vajon milyen irányba viszik a dalt, ám volt egy olyan érzésem, hogy ott folytatják, ahol a No Matter The Cost-ot abbahagyták. Elég lazán indul meg, után jön egy Groove-os riff és aztán a második versénél a Blastbeat párosítva a riff-fel, az a maga az újbóli tökéletesség. Ahogy építkezik a dal, egyre epikusabb lesz egészen a Breakdown-ig, ami ismét a súlyosság netovábbja! Azt hiszem ez egy tökéletes zárótétel lett a lemezen!
Nos, ismét le lettem nyűgözve. Az új Whitechapel mellett ez az eddigi legjobb 2025-ös lemez, amit hallottam. Már-már túl tökéletes – de a Shadow Of Intent-et pont ezért szeretjük.
