A private music – kimondatlanul – több szempontból is jubileumi kiadvány a Sacramento-i ötöstől. Idén harminc éves a debütáló Adrenaline, negyedszázados a White Pony, a tizenötöt tölti a Diamond Eyes, illetve öt éve jelent meg a legutóbbi Deftones sorlemez is. A zenekar, illetve a kiadó azonban előzetesen nem hivatkozott semmilyen jubileumra – egy 37 (!!!) éves múltra visszatekintő zenekar esetében amúgy is mindig lehetne találni valami apropót az ünneplésre.
A fenti lemezeket viszont jómagam a kerek évfordulók mellett, azaz azoktól függetlenül is megfelelő támpontoknak tartom a private music kapcsán. Az idei csomagban ugyanis az említettek közül mindből találunk egy kisebb vagy nagyobb darabot, bár olyan véleményt is hallottam, hogy a 2025-ös lemez leginkább az általam szintúgy emlegetett Diamond Eyes, és annak közvetlen elődje, a Saturday Night Wrist keverékeként írható le. Legyen bármelyik, netán egy harmadik verzió a megfejtés, a Deftones egy olyan markáns zenei világgal rendelkezik, ami így utólag nézve akár az első lemezig is visszafejthető.
Ugyebár itt a rég letűnt nu metal egyik alapvető zenekaráról van szó – jóllehet, az irányzat képviselői közül alig találunk olyat, mely maga is nu metalnak tartja az általa művelt muzsikát. A két alapító, Chino Moreno frontember és a gitáros, Stephen Carpenter, illetve a szintén a kezdetektől fogva a fedélzeten lévő Abe Cunningham dobos mindegyike karakteres zenész, a saját portáján belül is. A kezdetektől fogva Moreno new wave-es gyökereiből, Carpenter groove metalos hatásaiból és Cunningham jazzes hátteréből áll össze a Deftones sajátos hangzása.
2025-ben is ugyanez a helyzet. Azzal, hogy a három fő alkotóelem közül most épp Carpentert érzem túlsúlyban. Az új anyag tehát egy felületes hallgatás alkalmával inkább a zenekar metalos, karcos arcélét villantja fel, mintsem a new wave-es, shoegaze-es elemeket. Ha már az utóbbiak, Chino esetében azt gyanítom, hogy az itt hallható vokáljaira a Team Sleep-beli, illetve Crosses (†††)-féle, a karcos gitárzenékből kitekintő kalandjai lehettek hatással. A Deftones mindig is az a zenekar volt, amelyik mögé, amelynek a háta mögött, ha az ember akarta, mindig láthatott valami gondolatmenetet, szimbolikát, vagy koncepciót. Most is sok mindent bele lehet magyarázni az aktuális lemezbe, kezdve az olyan szembeötlő dolgokkal, mint a kétféle – zöld és lila – hátterű borítókép, a következetesen kisbetűkkel szedett dalcímek, a kígyó karaktere, netán maguk a nyilvánvalónak tűnő, de sokszor legalább kétértelmű dalszövegek.
A másik lehetséges kulcs ezzel szemben a mindenkori Deftones-hoz az, hogy az ember csak fogja magát, hátradől, és agyalás nélkül a zenekarra bízza magát. Most is lehet választani. Van azonban olyan szempont is, amely kapcsán nekem legalábbis nem igazán megy a választás, akarom mondani, a válogatás; hiába hallgatom a lemezt a megjelenése óta. Ez pedig az egyes dalok kiemelése a többi rovására, netán előnyére. A private music ugyanis számomra egy teljes, megbonthatatlan csomag. Szerencsére az album a maga bő negyven percével végképp nincs túlhúzva, és összességében épp azt adja, amit az előzetes dalok hallatán várhatunk tőle. Esszenciális Deftones. Bárhonnan is próbáljak közelíteni a private music-hoz, végül mindig ehhez a megállapításhoz lyukadok ki.
Épp emiatt akár egyetlen pipával is elintézhetném Chino Morenóék idei dolgozatát, de mivel a White Pony óta követem őket, van mihez viszonyítanom, mérnem a dolgot. A private music azonban az előzmények tükrében is megérdemli a kellően erős osztályzatot.
