Az Accept iránti rajongásom Udo 1987-es, első távozásával áldozott le; utána nem voltam kíváncsi a David Reece-vel felálló brigádra, és a reunion albumok (Objection Overruled, Death Row, Predator) sem tudtak úgy beszippantani, mint a ’80-as évekbeli klasszikusok. A smirglihangú mester szólókarrierjének egyes darabjaihoz (Animal House, Holy) is becses emlékeim fűződnek, de ez irányú lelkesedésem is hamar hamvába halt. Így aztán az Accept – a zenekar újabb lemezeit nem hallgatván – bennem már csupán édes nosztalgiát kelt fiatalkorom és a metal hőskora iránt. Látva-olvasva azonban a Dirkschneider & The Old Gang bemutatkozó nagylemeze, a Babylon kapcsán született pozitív kritikákat és ajánlókat, adtam egy esélyt az „Öregnek”, és milyen jól tettem! Ha tavaly hallgatom, talán még az év végi Top 10-be is bekerült volna…
Először is, micsoda névsor! Itt a klasszikus Accept felállás három-ötöde: a frontember mellett Peter Baltes basszusgitáros-vokalista, valamint Stefan Kaufmann dobos – aki már Udo szólócsapatában is gitárra váltott, és a Babylonon is e minőségében szerepel. Itt van Mathias Dieth, aki a Sinnerben, a Gravestone-ban és ismét csak Dirkschneider saját magáról elnevezett csapatában szerzett hírnevet magának. A dobok mögött pedig Udo fia, Sven ül (aki 2018 óta püföli apu zenekarában a bőröket). Már ez az ötös is elvinné a hátán a produkciót, és learathatná a remek nótákért a megérdemelt babérokat, azonban a koktélnak van egy extra összetevője is: a hatodik tag, aki nem más, mint Manuela Bibert énekesnő, aki nem csupán vokálozik, de több nótában szólószerephez is jut. Az ő jelenléte adja azt a pluszt, amitől más ez az anyag, mint egy Accept vagy egy U.D.O. lemez. Dirkschneider sok dalban tulajdonképpen duettet énekel vele, témái látványosan megdobják az amúgy sem gyenge nótákat.
Bemutatkozó nagylemezt írtam, holott a csapat már hatodik éve létezik; hanganyagok tekintetében különösen 2021-ben és a tavalyi esztendőben volt aktívak, ám ezek egyetlen háromszámos EP-t leszámítva (amely Every Heart Is Burning és Arising címmel is napvilágot látott) csupán single-k voltak.
Na, de nézzük a tavaly októberben közkinccsé tett LP-t! A Babylon nyitódalaként beköszönő, lendületes It Takes Two to Tango, ahogy az a videóból is érzékelhető, igazi örömzene. Gitárszólójának kezdése nagyon Accept-es, Manuela pedig igazán a második refrén alatt/után ereszti ki a hangját.
A málházós címadó nóta – nem meglepő módon – egy keleties témára épül. Itt halljuk az első duettet, amelyben a két vokalista egyenrangú partnere egymásnak.
A Hellbreaker refrénje ismét csak nagyon Accept-es/U.D.O.-s. A verze alatti lazább gitárhangok a Russian Roulette lemezt idézik, Manuela viszont ezt a dalt is megmenti az önismétléstől néhány vokális plusz „félmondattal”.
A tempós Time to Listen-t várhatóan óóó-zós énektémái teszik majd koncert-közönségkedvenccé – már amennyiben valamikor színpadra áll a csapat.
A lírai Strangers in Paradise verzéit Bibert kisasszony énekli, Udo a refrénben villantja meg – kivételesen a tiszta énekhangját. A gitárszólóban rendhagyó módon a flamencós pengetések dominálnak.
A Dead Man’s Hand diszkrét szintis felvezetéssel indít, és ez a szólam végig meg is marad a háttérben. Az énektémák és a funkysra vett gitár táncos tempót diktál, maga a zene viszont inkább szigorú döngölés.
A The Law of a Madman gitártémája már-már neoklasszikus magasságokba emelkedik: fülbemászó melódia, a metal legszebb napjait idézi.
A Blindfold ismét egy kvázi lírai dal női énekkel, jórészt akusztikus-félakusztikus gitárral, és egy akkorra himnikus refrénnel, hogy a fal adja a másikat… 🙂 Érdekesség, hogy ebben a nótában egyáltalán nem hallani Udo hangját.
Nemcsak a Batter the Powerben, a lemez más nótáiban is érzek – a soundban, a dallamok terén – egy hangyányi szimfonikus metal hatást, ami inkább izgalmas, mint zavaró. Véleményem szerint a lemez legjobb női énektémái (vokáljai) is ebben a dalban kerülnek terítékre.
A Beyond the End of Time alaptémája, ritmusa viszont – ha nem is egy az egyben, de – erőteljes dejà vu érzéseket kelt bennem, egész konkrétan az Accept Princess of the Dawn-jára emlékeztet. Ami többek között a különbséget teszi, az a második férfi énekhang, Peter Baltes orgánuma.
Nem említem meg minden dal kapcsán, hogy milyen jó a refrén és a gitárszóló, hiszen ez gyakorlatilag az anyag valamennyi szerzeményéről elmondható. Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy Mathias Dieth magánszámai – stílusukban és megszólalásukban – egymáshoz képest is igyekeznek különbözőek lenni.
A lemez játékideje kicsivel több mint egy óra, ám egy percét nem érzem unalmasnak. Ráadásul, aki nemcsak hallgatni, hanem látni is szeretné a zenészeket, megteheti, hiszen az album tucatnyi nótája közül nyolchoz videóklip is készült. A Babylon feljátszása közben nem csak a zenészek érezték jól magukat: hallgatni is öröm a dalokat, jó kedve lesz tőlük az embernek. Változatos, minőségi anyag, remek hangszeres és vokális teljesítményekkel. Sokadszorra is kiemelném Dieth ízes, hangulatos gitárszólóit, valamint Manuela Bibert jelenlétét, ami zeneileg nagyon jót tesz az összképnek. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e a Babylonnak folytatása. Én vevő lennék rá. Aki pedig eddig kihagyta volna ezt az albumot, feltétlenül tegyen vele egy próbát!
