A Lex Legion új név a nemzetközi metal színtéren, hiszen a formáció első nagylemeze csupán most júniusban látott napvilágot. A csapat tagjai azonban jó ismerőseink: Andy LaRocque és Pete Blakk gitárosok, Hal Patino basszusgitáros és Mikkey Dee dobos King Diamond zenekarának két ikonikus albumán, az 1988-as Them-en és az egy évvel későbbi Conspiracy-n játszottak együtt, és frontemberük, a norvég Nils K. Rue (Pagan’s Mind, ex-Eidolon) is veterán muzsikus.
Egyből adódik is a kérdés: ki tudtak-e bújni a bőrükből a zenészek, azaz mennyire King Diamond-os a Lex Legion muzsikája? Mindenkit megnyugtatok: a kvintett nem egy KD-kópia banda (mint amilyen például a német Attic), ami elsősorban az énekes Kingétől eltérő orgánumának és szerepfelfogásának köszönhető. Rue hangja is széles skálán mozog, de inkább a mélyebb regiszterekben, és kevésbé falzettes, mint nagy elődjéé. Produkciója sokkal inkább a dallamos US power előadóit, mindenekelőtt az egykori Queensrÿche-os Geoff Tate-et, a Helstar-os James Riverát vagy a Jag Panzer-es Harry Conklint juttatja eszembe.
Zeneileg főleg LaRocque gitárjának magas hangjai, egyes szólók és a tört ritmusokból szárba szökkenő progresszivitás idézi meg a hangszeresek egykori anyazenekarának szellemét. A legkingdiamondosabb minden tekintetben a Gypsy Tears című nóta, amelyben az ének is a magasabb régiókban szárnyal, s ami az anyag egyik slágernótája. Hasonlóan KD-os Rue ááá-zása a Saviours-ban. Az (I Am) the Ressurected refrénje („Swearing to the time travels so fast…”) remekül indul, ám aztán valami egész más lesz belőle, mint ahová kifuthatna. A Life Eternal vokálozása is ötletes, ahol a frontember saját főtémáit folytatja. Az albumot záró Far Away egy szűk háromperces instrumentális tétel. Érzek benne egy leheletnyi Metallicát; szellőségét, hangulatát tekintve üdítő változatosság az azt megelőző nyolc dal, az alapvetően vaskosabb hangzás, a komplexebb dalszerkezetek után.
A Lex Legion bő 34 perces bemutatkozó nagylemeze éppen annyira áthallásos, múltidéző anyag, hogy nosztalgikus érzéseink támadjanak tőle, mégis el tudjunk vonatkoztatni Kim Bendix Petersen munkásságától. Kellemes meglepetés, nálam eddig az idei esztendő egyik legjobb alkotása.
