Ha valaki azt mondja: Marilyn Manson, meglehetősen gyorsan beindul a közös zenei memória. A rajongónak valószínűleg The Beautiful People, Antichrist Superstar, The Dope Show vagy The Nobodies ugrik be, a kevésbé elkötelezett hallgatónak pedig jó eséllyel a Sweet Dreams (Are Made of This) vagy a Tainted Love. Nem véletlenül: a Spotify jelenlegi adatai szerint a Manson-katalógusát több mint 4,2 milliárdszor streamelték, és a két legnépszerűbb dal, a The Beautiful People és a Sweet Dreams, külön-külön is átlépte az 500 milliós határt.
A jelenlegi Spotify-streaminglista első tíz helyén ott van még többek között a This Is the New Shit, a Tainted Love, a Killing Strangers, a The Fight Song, a The Dope Show, a Personal Jesus és a The Nobodies. Vagyis ha valaki gyorsan össze akar rakni egy „Marilyn Manson – Greatest Hits” válogatást, nagyjából tudjuk, milyen dalok kerülnek rá.
De ez a lista nem ilyen.
Nem azért, mert ezek feltétlenül Manson tíz legjobb számai lennének – és főleg nem azért, mert a The Beautiful People-t vagy az Antichrist Superstart le kellene söpörni az asztalról. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak olyan dalok a Manson-életműben, amelyek valamiért kevésbé kerültek be a közös tudatba, miközben remekül megmutatják, mennyivel több ez a diszkográfia az ismert slágereknél, és egyúttal megismerhetjük belőle Manson egy másik, kevésbé ismert oldalát is.
Fontos: a sorrendnek semmilyen jelentősége nincs. Ez nem erősorrend, hanem egy tízes merítés abból a Manson-életműből, amelyet érdemes újra felfedezni, vagy csak simán felfedezni.
Egy kis statisztika: honnan jött ez a tíz dal?
Már az is érdekes, hogy a válogatás mennyire koncentrál bizonyos korszakokra.
| Album | Dalok száma |
| The High End of Low (2009) | 2 |
| Eat Me, Drink Me (2007) | 2 |
| WE ARE CHAOS (2020) | 2 |
| The Golden Age of Grotesque (2003) | 1 |
| Born Villain (2012) | 1 |
| The Pale Emperor (2015) | 1 |
| One Assassination Under God: Chapter 2 (2026) | 1 |
| Összesen | 10 |
Vagyis a tíz dal hét különböző Manson-albumról érkezik, miközben a három leginkább reprezentált lemez mindössze két-két számot ad. Különösen feltűnő, hogy egyik dal sem került az Antichrist Superstar, a Mechanical Animals vagy a Holy Wood korszakából – vagyis éppen azokból az albumokból, amelyek Manson klasszikus státuszát megalapozták.
És ez tulajdonképpen szándékos: ez a lista nem azt próbálja bebizonyítani, hogy Manson legjobb időszaka 2007-ben kezdődött. Inkább azt, hogy a legismertebb Mansonon túl is van élet.
1. Devour
A The High End of Low nyitódala rögtön azt mutatja meg, hogy Manson akkor is tudott igazán súlyos lenni, amikor nem ipari metalos kalapáccsal próbálta agyonverni a hallgatót. A Devour lassan építkező, sötét és meglepően személyes dal, amelyben a klasszikus Manson-féle teatralitás mögött már sokkal inkább egy megtört, dühös ember hallatszik.
Talán éppen ezért maradt valamelyest ismeretlen, nincs benne egyetlen olyan pillanat sem, amelyet pólóra lehetne nyomtatni, viszont az egész számnak van egy olyan nyomasztó atmoszférája, amely miatt az album egyik legjobb belépési pontja. A dal ráadásul jelenleg mindössze valamivel több mint ötmillió Spotify-streamnél jár – a The Beautiful People 535 milliója mellett ez már szinte undergroundnak számít.
2. Heart-Shaped Glasses (When the Heart Guides the Hand)
Az Eat Me, Drink Me egyik legismertebb dala, de még így sem tartozik azok közé, amelyek automatikusan előkerülnek, amikor valaki Manson-slágereket sorol. Ez már egy egészen más Manson: glam rockosabb, érzékibb, kevésbé ipari, és sokkal inkább a klasszikus rock felől közelít, némi prüntyögéssel kísérve.
Érdekes, hogy miközben annak idején kislemezként is komoly szerepet kapott, ma a Spotify-on csak körülbelül 16 millió streamnél jár. Ez ugyan nem kevés, de eltörpül a valóban közismert Manson-dalok számai mellett – és talán jól mutatja, mennyire eltűnt a köztudatból az a korszak, amelyben Manson már nem a kilencvenes évekbeli önmagát próbálta újrajátszani.
3. (s)AINT
A The Golden Age of Grotesque egyik legmocskosabb, legcinikusabb darabja, parádés refrénnel, okos szójátékkal. Ha valaki a régi Manson attitűdjét keresi, de nem akar rögtön a The Beautiful People-höz nyúlni, akkor a (s)AINT tökéletes választás: itt még megvan az a pimasz, provokatív, „nézzük meg, meddig lehet elmenni” mentalitás.
A dal azonban nem egyszerűen botrányos akar lenni. Sokkal inkább egy önmaga által létrehozott Manson-karakter kifigurázása és egyben önvizsgálata – miközben zeneileg az album egyik legjobban működő, tömör rockszáma. És a szám jelenlegi 26 millió körüli Spotify-streamje alapján ez már bőven a „rajongói kedvenc, de még nem világsláger” kategória. Ilyen szempontból ki is lóg talán a listámról, nem kizárt, hogy már eleve sok rajongó kedvence.
4. Leave a Scar
A The High End of Low egyik legjobb példája arra, hogy Manson 2009-ben már sokkal inkább rockzenekarként működött, mint ipari zenei projektként. A Leave a Scar gitárjai koszosak és bluesosak, a dal pedig sokkal inkább egy hagyományos rockszám szerkezetét követi, miközben természetesen nem hiányzik belőle a Manson-féle sötétség.
Ráadásul nem kell hozzá semmiféle különleges háttértörténet, hogy működjön: egyszerűen jó dal. Az albumon közvetlenül a Devour után érkezik, és ez a két szám együtt már önmagában megmutatja, miért érdemes újrahallgatni a sokszor méltatlanul félretett High End of Low-t.
Fun fact: Manson elmondása szerint a dal az Evan Rachel Wooddal való szakítás napján született. Mint tudjuk, ennek később igen komoly kihatása lett mindennek, ami Manson.
5. No Reflection
Ha valaki megkérdezné, melyik későbbi Manson-dalt mutatnám meg annak, aki a klasszikus korszakot szereti, a No Reflection nagyon jó jelölt lenne. A Born Villain első kislemezeként még érezhető benne a régi ipari rockos lendület, miközben már ott van az a sötétebb, bluesosabb irány is, amely később a The Pale Emperorben teljesedik ki.
A szám ma körülbelül tízmillió Spotify-streamnél jár, tehát messze van a Manson-szuperslágerek szintjétől. Pedig első hallásra sokkal inkább tűnik „klasszikus Manson-dalnak”, mint amennyire a streamingadatok alapján annak számít.
6. Third Day of a Seven Day Binge
Itt már tényleg megérkezünk a „Manson, de nem úgy, ahogy megszoktuk” kategóriába. A The Pale Emperor első kislemeze bluesos, füstös, érzéki és szinte laza – vagyis nagyjából minden, amit az ember nem feltétlenül vár attól az embertől, aki korábban a Beautiful People-lel támadta le a világot.
Tyler Bates gitárjátéka kulcsszerepet játszik ebben az új hangzásban, amelyből később Manson egyik legerősebb késői korszaka született. Talán nem véletlen, hogy ez a lista egyetlen olyan dala, amely a Spotify jelenlegi toplistáján is viszonylag magasan, nagyjából 48 millió streammel szerepel.
7. WE ARE CHAOS
A címadó dal első hallásra akár egy Manson-paradoxon is lehetne: hogyan lehet valami ennyire dallamos, és közben mégis ennyire Manson? A válasz tulajdonképpen az egész 2020-as album egyik kulcsa.
A WE ARE CHAOS sokkal kevésbé akar sokkolni, mint a kilencvenes évek Mansonja. Inkább melodikus, glam rockos és kissé melankolikus, miközben a címben megfogalmazott káosz már nem feltétlenül a világ felé irányuló támadás, hanem inkább belső állapot. A dal jelenleg nagyjából 22 millió Spotify-streamnél jár, ami azért nem kevés, valljuk be.
ez a két sor pedig lehetne akár Mason és a generációja/generációnk mottója is:
We are sick, fucked up and complicated
We are chaos, we can’t be cured
8. BROKEN NEEDLE
Ha a WE ARE CHAOS azt mutatja meg, hogy Manson tud még dallamos lenni, akkor a BROKEN NEEDLE azt, hogy mennyire sebezhető tud lenni. Ez egy lassú, fájdalmas lezárás, amelyben sokkal fontosabbak a hangulatok és a dallam, mint bármilyen látványos rockzenei gesztus.
És éppen ezért nagyon jó választás erre a listára. Nem az a dal, amellyel egy koncertet kellene kezdeni, és nem is az, amelyet egy Manson-válogatás első számaként indítanánk el – viszont a WE ARE CHAOS album világának egyik legjobb összefoglalása. A Spotify-on mindössze körülbelül 6,7 millió streamnél jár, vagyis igazi ínyenceknek való.
9. Lucifer’s Teardrop
Ez a lista kakukktojása abból a szempontból, hogy nem egy elfeledett régi Manson-dal: a Lucifer’s Teardrop a One Assassination Under God: Chapter 2 2026-os albumán szerepel. Vagyis miközben a lista több pontján egy-egy elhanyagolt korszakot fedezünk fel újra, itt már azt vizsgáljuk, mit tud Manson 2026-ban.
A dal inkább atmoszférikus és sötéten hömpölygő, mintsem direkt támadó, és jól illeszkedik abba a késői Manson-vonalba, amelyben Tyler Bates gitárjai és a nagyobb, filmesebb hangzás legalább olyan fontosak, mint maga a sokkolás.
10. Evidence
Az Eat Me, Drink Me talán egyik legjobb rejtett kincse. Zongora, halkabb gitárok, furcsa, kísérteties atmoszféra – az Evidence szinte már egy gótikus rockballada, amelynek sokkal több köze van a sötét romantikához, mint az Antichrist Superstar agressziójához.
És éppen ettől érdekes: ha csak a legismertebb Manson-dalokat ismerjük, ezt az oldalát gyakorlatilag nem is ismerjük az előadónak. Az Eat Me, Drink Me két dala is bekerült ebbe a tízesbe, ami azért sem véletlen, mert ez az album különösen erősen épített a klasszikus rockra, a glamre és a személyesebb, érzelmesebb dalszerzésre, ami számomra talán Manson legérdekesebb oldala.
Nem a The Beautiful People ellenében
A tízes lista talán legérdekesebb tanulsága, hogy nem kell választani a „régi Manson” és a „későbbi Manson” között.
A Spotify számai azt mutatják, hogy a közönség továbbra is elsősorban a nagy klasszikusokhoz tér vissza: The Beautiful People – 535 millió, Sweet Dreams – 509 millió, Tainted Love – 235 millió, This Is the New Shit – 209 millió stream.
Ehhez képest a jelen válogatás legtöbb dala nagyságrendekkel kisebb hallgatottságnál jár. A Devour például valamivel több mint ötmillió, a Broken Needle 6,7 millió, a No Reflection 10 millió, az Evidence pedig még ennél is kevesebb streamet gyűjtött. De talán éppen ez a lényeg.
A The Beautiful People megmutatja,miért lett Marilyn Mansonból világsztár. A Sweet Dreams megmutatja, hogyan tudott egy ismert dalt teljesen saját képére formálni. A Tainted Love pedig azt, hogyan tudott egy újabb feldolgozásból globális slágert csinálni. Ez a tíz dal viszont valami mást mutat meg: miért érdemes még mindig végighallgatni Marilyn Manson lemezeit, sőt, a teljes munkásságát.
Mert a legismertebb számok mögött ott van egy olyan életmű, amelyben van blues, glam, gothic rock, industrial metal, ballada, elektronika, színház, önirónia, melankólia és időnként egészen meglepő módon érzékenység is. És talán ez a legjobb indok arra, hogy időnként ne a The Beautiful People-t indítsuk el, hanem mondjuk a Devour-t.
Aki meg is szeretné hallgatni a listát, hogy meggyőződjön arról, amiről ennyi mondatban vartyogtam, íme, a lista maga: