2024-ben nálam az év egyik felfedezettje volt a görög Star.Gate, év végi toplistámon pedig dobogós a thessaloniki brigád Escaping the Illusion című albuma. Mindez, mondhatni, a közelmúltban történt, nem is számítottam ilyen hamar a folytatásra, és tessék: tavaly december 16-án, gyakorlatilag fű alatt, mindenféle hírverést mellőzve, kiadói marketinges hátszél nélkül látott napvilágot a The Moment of a Lifetime, amely egy újabb gyöngyszem a csapattól – bár nálam, jónéhány hallgatást követően, egyelőre még elmarad elődjétől.
Mi a különbség a két album között? Először is, a frontember személye. Míg az Escape…-en Manos Fatsis markáns, férfias orgánumát élvezhettük, az új anyagra visszatért a korai idők vokalistája, az első két albumot (Stargate – 2004, Reborn – 2013) feléneklő Dimitris Tiktopoulos. Nekem kezdetben hiányzott Manos, Dimitris ugyanis valamivel magasabb hangfekvésben adja elő a vokális témákat. Természetesen ő is remek énekes, hamar meg lehet szokni a hangját. A csapat hangszeresei szerencsére ugyanazok, mint az utóbbi három alkalommal, vagyis Kostas Domenikiotis basszusgitáros, Anthimos Manti gitáros, Sakis Bandis billentyűs (Hail Spirit Noir, Horizon’s End) és Stergios Kourou dobos (Horizon’s End, Wardrum).
A muzsika ez alkalommal is inkább heavy, mint power metal, sőt, az Escape…-hez képest valamivel szellősebbnek érzem a zenét, amely itt még inkább a dallamos hard rock felé kacsinthat. A minőségre, a soundra és a hangszeres teljesítményre természetesen egy rossz szavunk nem lehet; a dalok megkomponáltsága, finomra hangoltsága, az időnként megtorpanó, szaggatott ritmusok a progresszív jelzőt is simán kiérdemlik. Érdekes, hogy bár a Star.Gate agytrösztje a basszusgitáros Kostas Domenikiotis, mégsem a négyhúros instrumentum, hanem a billentyűs hangszer áll „az események” középpontjában, annak témái alkotják a szerzemények vázát.
Az albumot nyitó Invincible zongorával kezd, szinti-gitár párossal folytatódik, és egy könnyen jegyezhető, fülbemászó refrénnel éri el a tetőpontját. A szólót érdekes módon elsőként nem a gitárostól, hanem a billentyűs Bandistól halljuk, aztán persze Anthimos is megérkezik… Az Avalon remek központi témája után a címadó szerzemény sem szenved hiányt fogósságban. De ugyanígy megemlíthetném a 40 perces anyag valamennyi szerzeményét, ám inkább a program végére helyezném a hangsúlyt – ahogy azt Domenikiotisék is tették.
Neoklasszikus stílusbravúrokkal, basszusfutammal és shreddeléssel indul a lemez egyik legjobb dala, a Dance in the Crimson Sky, amelyben később is elő-előkerülnek a szélvészgyors gitártémák, és persze a refrén itt is első osztályú. Ez a nóta izgalmas párost alkot a lemezt záró Pain-nel: utóbbi kezdése az Cherone-Bettencourt féle Extreme könnyed, játékos pillanatait juttatta eszembe. A perkázás, a basszusfutamok, a bárszékről lábbillegető ritmus, majd Stergios Kourou mókásan kattogó kolompja… a témája ellenére is vidám hangulatú dal hamar első számú kedvencemmé vált a görögök legfrissebb korongjáról.
Mindegy, hogy Fatsisszal vagy Tiktopoulosszal, de még sok olyan színvonalas Star.Gate albumot kívánok magunknak, mint a The Moment of a Lifetime és az Escaping the Illusion. Hajrá, hellén metal!
