Metalos létem első nagy tragédiája volt, amikor jött az SMS egy havertól, hogy bizony Chuck Schuldiner elhagyta ezt az árnyékvilágot. A szívem hasadt bele. Kevés zenekarról mondható el, hogy diszkográfiájának minden egyes lemeze hibátlan. A Death számomra egy ilyen banda volt. Albumról albumra fejlődtek, de úgy, hogy minden kiadvány a maga nemében mérföldkő volt az extrém zenék országútján. Nem vagyok nagy rajongója az úgynevezett tribute formációknak, de tavaly szeptemberben gondolkodás nélkül csaptam le a Left to Die koncertjegyre, és valami mágikus élményben volt részem. A június 24-ét olyan hévvel véstem be a naptáramba, hogy majdnem átszakadt a papír. A Death to Allt egyszerűen látnom kell!
Mielőtt elindultam a Dürer felé, bizony láttam az ArcKönyvön, hogy a bulira minden jegy elkelt. Áldottam a fémisteneket, hogy már korábban megvásároltam, ugyanis téptem volna a hajamat (ha lenne), amikor a bejáratnál kellett volna ilyesmivel szembesülnöm. Sajnos a tervezettnél kicsivel később érkeztem meg, így lecsúsztam a Neuropsy bulijáról, pedig nagyon is meggyőző volt a teljesítményük a Left to Die előtt. Sebaj, így volt alkalmam még a Cryptic Shift előtt betárazni egy seritalt és felmérni a portékák választékát a merchpultban. Mire sikerült nagyjából megfelelő helyet találni, máris készülődtek a halálfém ifjú űrkadétjai, a leeds-i illetőségű Cryptic Shift. Már egy ideje követem a srácok munkásságát, mert fogékony vagyok az efféle végtelenül technikás, thrash elemekkel is átszőtt death metalra, pláne akkor, ha science fiction témákat feszegetnek komplex dalaikban. Komoly hullámokat vert az extrémfém téridő-kontinuumában a srácok idei albuma, az „Overspace & Supertime”, viszont nekem kellett volna pár fogósabb téma, hogy felkerülhessen az anyag a 2026-os toplistámra. Többek között azért is vártam a fellépésüket, hátha majd élőben elhesegetik minden kételyemet. Nos, majdnem sikerült is. Ami hang létezett, lefogták. Amit lehetett tappingelni, tappingelték. Ha létezhetett tempóváltás, azt bele is tették a dalokba. Mindezt energikusan, maguknak tudva a színpad teljes szélességét. Magabiztosan, rutinosan hozták a srácok a komplexebbnél komplexebb szerzeményeket. Mégis valahogy hiányoztak a „dalok”. Szép magyar szóval inkább egy „soundscape”-et kaptunk, nem pedig különálló tételeket. Ami egyrészről dicséretes, mert ezzel tényleg elvittek minket egy utazásra, másrészről pedig ebből az utazásból csak az élményre emlékszem, konkrét pillanatok nélkül. A kevesebb néha több, ha sikerül majd becsempészni pár kapaszkodót, a hallgatóval maradó momentumot, akkor a Cryptic Shift hitech űrcirkálójának legénysége tovaszáguld a végtelenbe, és tovább. Várom a következő hanghordozót!
A kiváló bemelegítés után azonban mindenki tudta, miért gyűltünk össze azon az estén. Sok helyen találkoztam a koncert másnapján olyan bejegyzésekkel, hogy a Death to All fellépése az „év bulija” volt. Nagyon nehezen tudok vitába szállni ezzel. Már önmagában az pompás dolog volt, hogy legalább egy dal erejéig is, de minden Death-albumot megidézett a csapat. Ez már eleve egy olyan tény, amely könnyet csal a szemembe. De az, hogy a Symbolic című mesterművet, ami simán 1995 legjobb albuma volt (miket beszélek, az évtized egyik legjobb albuma!), teljes egészében eljátszották… arra még most is nehezen találok szavakat. Kedves Olvasó! Elnézést, elragadtak az emlékek, amelyek még mindig olyan élénken élnek bennem arról az estéről. Igazi metal veteránok és egy fiatal titán vették át az uralmat a Dürer teljes közönsége felett: Steve DiGiorgio, basszergéniusz (nehéz lenne felsorolni minden zenekart, amelyben játszott, de a teljesség igénye nélkül: Death, Testament, Control Denied, Sadus), Bobby Koelble, gitáros (aki a Symbolic albumon is játszott), Gene Hoglan dobtitán (őt sem kell igazán bemutatni, de aki hallotta a játékát a Strapping Young Lad, Dark Angel, Testament és természetesen a Death klasszikusain, az tudja, miért érdemelte ki az „Atomóra” becenevet), és végezetül, de nem utolsósorban Max Phelps énekes/gitáros (aki többek között a Cynic-ben is érdekelt). A tavaly 35 éves jubileumát ünneplő Spiritual Healing album nyitótételével, a „Living Monstrosity”-val indult a műsor. Csúcspontot kiemelni lehetetlen, sajnos a cikkíró erre most képtelen. Miként is tehetné, ha olyan dalok áradtak szét a falak között, mint a „Lack of Comprehension”, a zsigeri „Zombie Ritual”, a „The Philosopher”, a Spiritual Healing többi klasszikusa, de az este igazi ajándéka a Symbolic teljes egésze volt. Nehezen lehetett az „Empty Words” vagy a „Crystal Mountain” dallamait hallva kontrollálni a mélyből feltörő érzelmeket. A ráadásban kaptunk egy fantasztikus „Spirit Crusher” és „Pull the Plug” kettőst (megjegyzés: kevesebb jobb dalt el tudok képzelni a „Spirit Crusher”-nél). A koncert igazi showmanje vitán felül DiGiorgio volt, ő konferált és kapcsolódott a közönséghez, amit pedig a háromhúros, fretless hangszerén művelt, az valami fenomenális volt. Max viszont talán semmit sem mondott. Ünnepélyes komolyság látszott rajta, hiszen neki kellett betölteni a betölthetetlent… Chuck helyén celebrálni ezt az ünnepélyt. Mivel ez az este az volt. Egy tragikus hirtelenséggel elhunyt zseni emléke előtt tisztelgett zenész és rajongó.
Közhelyes lehet ilyesmit írni, de Chuck ott volt velünk. Lelke ott volt minden hangban, minden éljenzésben, egek felé emelt kezekben, minden elismerő tapsban. Köszönjük az élményt a zenészeknek, mert egy csodás emlékkel térhetett haza mindenki, akinek része lehetett ebben az estében. Chuck, Rest in Power.
