Van az a pillanat, amikor az ember feltesz egy új lemezt, és az első néhány másodperc után már pontosan tudja, mire számíthat. Nem azért, mert kiszámítható a zene, hanem mert vannak zenekarok, amelyek egyszerűen nem hajlandók elengedni azt a hangzást és életérzést, amire valamikor a nyolcvanas években feltették az életüket. Az Exumer pontosan ilyen banda.
A borítón és már a címben is visszatér a legendás maszk, és ez tulajdonképpen mindent elmond. Itt nem lesz semmiféle zsákbamacska, modernkedő művészkedés vagy kötelező progresszív kitérő. A Death Mask Messiah az első pillanattól fogva lendületből támad, és sokáig eszébe sem jut lefékezni. És milyen jó ezt hallani!
Az Exumer régi lendülete és stílusa modern, vaskos megszólalással párosul. Kompromisszummentes pusztítás ez, minőségi old school thrash metal, olyan, amilyet az ember annak idején kazettán másolt át a haverjától, aztán két hét múlva már rongyosra hallgatta azt. Csak most nincs szükség ceruzára a B oldal visszatekeréséhez.
Persze, aki az Exumertől várja a thrash metal megújítását 2026-ban, az valószínűleg rossz ajtón kopogtat. De őszintén: miért is kellene mindenkinek megújítani a stílust? Ugyanez jut eszembe a death metalban a Jungle Rot kapcsán. Nem ők fogják újra feltalálni a kereket, de amikor ilyen meggyőzően és hitelesen pörgetik, akkor kifejezetten örülök annak, hogy nem próbálnak mondjuk gördeszkát szerelni rá.
A Possessed by Fire és a Rising from the Sea természetesen megközelíthetetlen mérce. Azokat felülmúlni nagyjából olyan vállalkozás lenne, mint 2026-ban újra elkészíteni a Reign in Bloodot, csak még jobban. Felesleges és persze lehetetlen is. Nekem már a 2019-es Hostile Defiance (kritika ITT) is nagyon bejött, a Death Mask Messiah pedig ugyanennek a hagyománynak egy valamivel agresszívebb, direktebb folytatása.
Ráadásul új ritmusszekcióval dolgozik a banda: Alex Voss basszusgitáros és Jerome Reil dobos érkezett a fedélzetre. Különösen Reil tombolása tesz jót az Exumer hangzásának. A doboknak van súlya, lendülete, és érezhetően nem azért vannak ott, hogy szépen kitöltsék a gitárok mögötti üres helyet, ez a fickó rendesen odacsap a motyónak.
Már a nyitó Death Mask Messiah is ideális kezdés. Nincs körítés, nincs „most akkor bemutatjuk az új lemezt” típusú felvezetés. Bekapcsol, és máris érkezik a súlyos thrash-támadás. Az ember pedig rögtön tudja: igen, nagyjából erre számítottam, és jól van ez így.
A lemez egyik nagy erőssége a riffekben rejlik. A Blinding Skies például tele van emlékezetes témákkal, bár a szavalósabb refrén nekem kissé zavaró. Szerencsére a pusztító riffek viszik a prímet, és nagyjából ez az album egészére is igaz: ha valamiben bizonytalan lennék, a gitárok általában hamar meggyőznek.
Az ének viszont szinte minden dalnál a gyengébb pontok között van. Nem az agresszió hiányzik – Stein továbbra is kellően dühös –, hanem néha inkább szöveget mond, mint énekel. Az ember azért még mindig várná azt a beteg, hisztérikus sikolyt, amely miatt a Possessed by Fire annak idején annyira különleges volt, de talán nem is kell ugyanolyannak lennie. Negyven évvel később már nem ugyanazt az embert halljuk – csak ugyanazt a dühöt.
Az Eradication nálam az egyik kedvenc. Jó kis tempós nóta, remek riffekkel, és különösen jól áll neki, hogy nem egyetlen sebességfokozatban akarja végigszántani a lemezt.
Az Allocated Savagery már az előzetesen kiadott dalok között is ott volt, és tökéletesen megfogja az album hangulatát és esszenciáját. Igazi, végigvitt, dühös német old school thrash metal a legnemesebb értelemben. Ha valaki azt kérdezné, milyen az új Exumer, ezt nyugodtan meg lehet neki mutatni.
A Serpent a lemez leginkább rock’n’rollos dala, és nálam egy kicsit Anthrax-hangulatot is előhoz. Nem rossz irány, sőt, kifejezetten működik, de talán éppen emiatt kissé ki is lóg a sorból. Ráadásul az amerikai kollégáknak valahogy mindig természetesebben állt ez a fajta lazaság.
A Scorcher már-már speed metalos sebességbe kapcsol, de ami még fontosabb, hogy ritmusváltással is dolgozik. Ez kifejezetten jót tesz neki, mert a Death Mask Messiah egyik kisebb problémája, hogy a zenekar sokszor egyetlen hatalmas lendületből próbálja megoldani a feladatot. Jó thrash ez így is, csak néha hiányzik egy kis levegővétel, egy referenciapont, ami igazán emlékezetessé, megjegyezhetővé teszi az albumot.
A Frozen Ground aztán még egyszer nekifut, hogy letarolja a pályán maradt terepakadályokat. Mire idáig eljutunk, már nagyjából tudjuk, hogy az Exumer nem akar kegyelmet osztani, és mi sem kérünk tőle.
A végére jutott az Unchained Angel című Nasty Savage-feldolgozás is, ráadásul maga Nasty Ronnie is közreműködik benne. Ez kétségtelenül hitelesebbé teszi a vállalkozást, és egyben szép főhajtás egy klasszikus banda előtt. A feldolgozásokkal azonban nálam mindig van egy kis kérdőjel. Most is. Nem érzem igazán exumeresnek a dalt, és bár korrektül megcsinálták, nekem nem sikerült teljesen a saját képükre formálniuk, emiatt pedig egy kissé feleslegesnek tartom. Bár jobb, mintha egy balladát próbáltak volna írni helyette, ez tény.
A lényeg mégiscsak az, hogy a Death Mask Messiah pontosan tudja, mi akar lenni. Nem akar új fejezetet nyitni a thrash metal történetében. Nem akarja megmutatni, hogy az Exumer 2026-ban mennyire modern és korszerű. Nem akarja bizonyítani, hogy a negyven évvel ezelőtti zenekar most hirtelen progresszív metalos, technikás vagy műfajkeverő lett. Egyszerűen csak Exumer akar lenni, és ebben nagyon jó. Hallani rajta a Kreator–Sodom–Destruction-féle német agressziót, az Exodus-féle amerikai thrash érzést, a speed metal sebességét, és helyenként a dallamosabb gitármunka is előkerül. Mindezt úgy, hogy közben a lemeznek van saját arca és mindenekelőtt: van benne élet. Mert ennél a lemeznél nem az innováció a kérdés, hanem az, hogy mennyire hiteles és élő az, amit produkálnak. A válasz pedig: 100 százalékig.
A nyolcvanas éveket persze már nem lehet visszahozni. Nem lehet újra tizenévesen ülni a szobában, a frissen másolt kazettát hallgatni, miközben a magnó mellett ott hever egy másik kazetta, rajta filctollal: KREATOR / SODOM / EXUMER, de az akkori életérzést az ilyen lemezekkel újra lehet élni legalább egy kis időre, és néha pontosan ennyi kell.
Az idei felhozatal – sajnos vagy szerencsére – olyan erős, hogy nálam valószínűleg nem lesz Top 10-es album a Death Mask Messiah. De ez mit sem változtat azon, hogy minden old school thrash rajongónak kötelező legalább egyszer végighallgatnia. Lehetőleg hangosan és úgy, hogy a szomszéd is tudja: 1986 nem halott, a kísértete itt jár közöttünk és pár évente megszállja az Exumer tagokat.
Kedvencek: Death Mask Messiah, Eradication, Allocated Savagery,
