Jelenlegi pozíciója alapján vajon minek nevezhetjük a svéd Orbit Culture-t? A melodikus death/groove új üdvöskéjének? A Gojira kistesójának? A jövő nagy reménységének? Bár Niklas Karlssonék már most is komoly rajongótábort tudhatnak maguk mögött, sikertörténetük igazából csak nemrégiben kezdődött. Az Eksjö városából származó zenekar kereken egy évtizede létezik, ám első koncertjüket – a hivatalos források szerint – csupán 2017-ben adták, első ízben 2019 szeptemberében léptek fel külföldön, Németországban, és tavaly jutottak el a tengerentúlra. Első két lemezüket még magánkiadásban jelentették meg, ezt követően szerződtette őket egy kis amerikai kiadó, a Seek & Strike. Valószínűleg ennek a váltásnak köszönhető, hogy harmadik albumukkal, a három évvel ezelőtt megjelent Nijával már a szélesebb közönség figyelmét is sikerült felhívniuk magukra. 2021-es EP-jük, a Shaman tovább növelte a csapat ázsióját, így komoly várakozás előzte meg a folytatást, amivel szerintem senkit nem fognak meglepni: ugyanazt a magas színvonalú muzsikát kapjuk tőlük, mint az előző két alkalommal.
Írta, rendezte és a főszerepet játssza… – olvashattuk annak idején a Chaplin-filmek stáblistáján, és itt is hasonló a helyzet, hiszen az Orbit Culture egyszemélyes vezérlőtermében az a Niklas Karlsson ül, aki nemcsak énekese, ritmusgitárosa, zeneszerzője és szövegírója a bandának, de az új lemez hangmérnöki teendőit is ő látta el, azt követően pedig keverte és maszterizálta az anyagot, plusz az arculat, a lemezborító tervezéséből is kivette a részét. Természetesen nem egyszemélyes projektről van szó, hiszen a Niját, a Shamant és a Descentet is ugyanannak a négy muzsikusnak, a frontember mellett Richard Hansson szólógitárosnak, Fredrik Lennartsson basszusgitárosnak és Christopher Wallerstedt dobosnak köszönhetjük.
Fentebb a Gojirát hoztam párhuzamként, és nem véletlenül. Mindkét együttes zenéje a death metalban gyökerezik, és onnan indulva vett idővel egy dallamosabb, befogadhatóbb irányt, miközben Duplantier-ék és Karlssonék is rátaláltak a maguk jellegzetes stílusára, hangzására. Az Orbit Culture muzsikája jólesően brutális, ugyanakkor a beleszőtt melódiáknak köszönhetően a szélesebb közönségrétegek érdeklődésére is számot tarthat. A svédek szerencsére most sem bújtak ki a bőrükből, a kérdés számomra csak az volt, hogy kapunk-e tőlük olyan fogós nótákat, mint a Mast of the World és az A Sailor’s Tale, vagy ez alkalommal inkább a komor hangulaton és a keménységen lesz a hangsúly. A mérleg nyelve ebből a szempontból a frontember, hogy ő milyen arányban acsarog démoni mély hangon, illetve énekel dallamosan.
Nos, a Descenten patikamérlegen adagolják a kettőt: szinte minden nótában hallunk ilyet is, olyat is. Jin és Jang – ettől lesz minden szám kerek egész. Már az első teljes dalban, a Black Mountain-ben is dallamos a refrén és Karlsson második szólama, ám ezek körül a káosz-zaj sűrű köde kavarog. Az anyag első csúcspontja a Sorrower csellóbetétje, majd az annak dallamát ismétlő, visszadurvuló téma, ami alatt szinte végig, másfél percen át pörög a kétlábdob. Nálam azonban mégsem ez, hanem a nyolcadikként elhangzó Undercity a favorit. Ennek van olyan lüktető tempója és ragadós refrénje, amelyeknek köszönhetően a dal az OC-koncertprogram egyik ékköve lehet. Ugyanakkor pont ez a szerzemény és a Sorrower mutat rá arra, hogy a lemezen nincs több ilyen fényesen ragyogó ékkő: a feeling most is adott, ám a zeneanyag közel sem olyan változatos, mint a Shaman öt dala volt. A Descent nem csalódás, de felülmúlniuk sem sikerült vele korábbi önmagukat. Szeretem a csapat muzsikáját, elfogult vagyok velük kapcsolatban, így 4,5-nél kevesebbet most sem adok a lemezre, objektíven nézve azonban ez inkább csak egy erős 4-es értékű produkció.
