
Az Év Legsúlyosabb Lemezének esélyese
Mindenkinek más a jelentése, hogy mit gondolunk igazán „súlyos” zenének. Vannak olyanok, akik a zene technikai részét gondolják annak, vagyis ahogy Malmsteen mondta egy interjúban: A több, az több! Vannak olyanok, akik a zene szövegvilágában találják meg ezt a súlyossági faktorpontot. No meg vannak olyanok, akik a gyors és dinamikus zenében találják meg ezt a fajta súlyosságot és persze vannak azok a fajták, akik a zene atmoszférájában érzik ezt. És végül következzék a magamfajta egyszerűbb felfogású zártosztály-szökevény, aki maga a hangzás és a fogékonyság alapján dönti el, hogy a zene mennyire súlyos.
Ha egy igazán súlyos és vaskos hangzással találom szembe magam, végtelen mennyiségű fogékony riffel és világokat elporlasztó breakdown-okkal, akkor már az agyamba beleépített súlyossági skálamérő elkezd kilengeni, méghozzá erőteljesen. És azt hiszem meg is találtam 2024 eddigi legsúlyosabb lemezét és elég nagy hosszal vezet nálam, ez pedig a Kentucky Knocked Loose lemeze, a You Won’t Go Before You’re Supposed To. A csapat 2013 óta súlyt le modern hardcore zenéjével és igaz, az undergroundban elismeréssel adóznak az együttessel kapcsolatban és még magam is vállalom, hogy a banda első két lemeze igazán nagy benyomást keltett nálam, de ha objektíven akarom nézni Bryan Garris-ék kezdetleges tevékenységeit, akkor ez a „tipikus breakdown-ozós hardcore banda” kategóriába volt sorolható eddig. Pontosabbban a 2021-es A Tear In The Fabric Of Life Ep-jük megjelenéséig bezárólag, ahol picivel jobban feszegették a hangzásukat, igyekeztek még több részlettel és kontextussal megtölteni a dalaikat, amiktől a zenéjük kezdett egy picivel súlyosabb lenni. Egy dolgot érdemes megemlítenem, az pedig Garris vokálstílusa, mert ezzel a magas oktávú üvöltéssel elég ritkán találkozik az ember és bizony lehet egy pár embernek idegesítő lesz.

Az elején még nekem is az volt, de aztán ahogy hallgattam őket, egyre több értelmet nyert és ettől egyre egyedibbnek éreztem az együttest, mint a legtöbb HC bandát. Gyakorlatilag úgy kell elképzelni a csávót és a hangját, mintha egy rajzfilmfigura egy buldózerrel nekiindul és megállíthatatlanul megy neki mindennek és mindenkinek, aki az útjába kerül. És ezt nagyon jól reprezentálja a kezdőtétel is, a Thirst, ami az első 10 másodpercben jól becsapott, mert az ambient hangzás után megindult a megfékezhetetlen modern HC és a majdnem két perces intro vagy dal mindent felvonultatott, amit még tartogatni fog a lemez a hallgató számára. A lemez a maga 27 és fél percével egyáltalán nem lanyhul sulyosságában, és ezt a legjobban az olyan dalok mutatják meg, mint a Piece by Piece, a Dont Reach For Me – ami nagyon a szívemhez nőtt, főleg amilyen súlyosan és kimondhatatlanul pusztít végig -, a Moss Cover All, a maga 46 másodpercével csak simán végigsöpör és nem hagy senkit sem élve, de itt van a Slaughterhouse 2, aminek van egy bizonyos dallamossága is, de itt érződik a legjobban némi oldschool Hc hatás és a tetejébe Chris Motionless, a Motionless In White együttes énekese is vendégeskedik rajta, még több ízt és zsigert adva a zenéhez.

A lemez persze nemcsak súlyos, hanem egy bizonyos szinten hátborzongató és tébolynak egy új szintjét fokozzák benne. Ritka az, amikor HC együttesek különböző hangzásokkal kísérleteznek, hogy a zenei atmoszférát is súlyossá/hátborzongatóvá tegyék, de eddig a Knocked Loose gördülékenyen vette az akadályt. a Take Me Home dal például szabályosan thrillerbe illő hangzást használ, amit még a büdös életben nem hallottam, de határozottan illik a lemezre és jól áll az együtteshez. A dal végén még szabályosan, mintha hiéna röhögését hallanám és kezdem úgy érezni, hogy lassan nekem kezd elmenni az eszem. A másik ilyen dal, ami szabályosan beütött nálam, mint az őrületes hidegrázás, az a The Calm That Keeps You Awake, mert amilyen ijesztően és sejtelmesen indul, olyan buzogány csapásszerűen csap le rád, mintha Jason aprított volna föl téged a holdfényben és utána végigvonszolt volna, hogy behajítson a tóba, hogy örökre a feledés homályába vesszél.
Viszont egy dal van a lemezen, amit el kell ismernem, hogy baromi súlyos, de… Ezt a Poppy nevezetű hölgyet benne nem teljesen értem. Ha marketing részét nézem a dolognak akkor azt kell mondjam, hogy mindkét fél rajongó tábora jól jár, mert találkoznak ezzel az előadóval, azonban számomra érthetetlen a jelenléte. Garris buldózeres rajzfilmfigurás vokálja mellé kapunk egy sipákoló tinédzser csajt, aki úgy gondolja hogy kemény mert Deftones-t és Tool-t hallgatot és kiélheti minden vehemenciáját egy Knocked loose dalon. Komolyan mintha azért sikítana, mert nem szójatejet tettek a kávéjába a Starbucks-ban… Mindegy, lehet én kezdek már öregedni e-téren, de ezen az egyetlen logikátlan dolgon nem fogok pörögni. A hangzásról annyi jót tudnék mondani, de elégedjünk meg azzal hogy minden SÚLYOS!!! rajta! A pergő hangzása különösen tetszik ezen a lemezen és jól adja az extra agresszív löketet a lemezen. A gitárok meg ilyen pincemélységben is szabályosan érthetőek maradnak, nem mosódnak el, és a tempós részeknél is meglepően jól hallhatóak maradnak. a basszusgitár pedig remekül kibalanszolva mellette, úgyhogy panaszom nincs a lemez hangzását illetően.

Hivatalosan is azt mondhatom, hogy eddig ez 2024 legsúlyosabb lemeze és elég impozáns helyett fog nálam képviselni az alig 28 perces mű!
