Ez az az ominózus észak-amerikai turné, amelynek állomásain Blackie-ék teljes egészében eljátsszák az idén éppen 40 éves debüt albumukat. Másrészt, amit a Death Angel énekese, Mark Osegueda Kerry King szólócsapatával kapcsolatos elkötelezettségei miatt kénytelen volt lemondani, a másik előzenekart, az Unto Otherst pedig a WASP menedzsmentje rakta ki a turnéról, mondván, nem reklámozzák megfelelően új lemezüket és magát a fellépéssorozatot.
Megüresedett helyükre az ARMORED SAINT ugrott be, akiket nyáron, Belgiumban már láttam, ez alkalommal viszont több szempontból is szerencsésebb volt a csillagok együttállása. Először is, míg az Alcatraz Fesztiválon fényes nappal és szabadtéri színpadon álltak ki a nagyérdemű elé, itt hazai pályán, teremben, hangulatos fénytechnika támogatásával játszottak. Ami viszont kissé furcsán hatott, hogy nagy háttérmolinójukat két oldalról már a WASP hatalmas, piros-koponyás vásznai fogták közre. John Bush szokás szerint alul-felül fehérben, Phil Sandoval hagyományos trapéznadrágjában feszített, valamennyi zenész felszabadultan adta önmagát, ám – kell-e, mondjam – a legnagyobb élményt számomra ezen az estén is Joey Vera basszusgitáros test- és arcjátéka nyújtotta. Van egy olyan érzésem, hogy titokban ő az események irányítója, karmestere, a mastermind, aki sokkal több szürke eminenciásnál.
Ahogy a turné korábbi állomásainak programját néztem, az AS koncertek eleje és vége többé-kevésbé fix: felvezetésként a Judas Priest Delivering the Goods-a csendül fel felvételről, majd jön az End of the Attention Span–Raising Fear–The Pillar trió, zárásként a Win Hands Down–Can U Deliver–Reign of Fire hármasa hangzik el, e két blokk között pedig variálják a dalokat. Kedvenceim közül ezen az estén is műsorra került a Last Train Home, a Standing on the Shoulders of Giants-et viszont kihagyták. Az életműben egy kissé háttérbe szorult Delirious Nomad albumról (amely személyes favoritom) ez alkalommal a Nervous Man hangzott el.
Ma már szinte mindenhol alapvetés, hogy a koncertek percre pontosan kezdődnek, amit nagyra értékelek. Itt is ez történt: Sandovalék este 8-kor csaptak a húrok közé, és bő 50 percet játszottak. John Bush legnagyobb húzása az volt, hogy a Can U Deliever alatt hirtelen eltűnt a színpadról, és a dal egy részét a hátsó, emeleti karzaton, a nézők között énekelte. A végén pedig úgy hozta a sors, hogy az egyik, Jeff Duncan által a tömegbe pöckölt pengető az én ujjaim között landolt.
A két zenekar fellépése közötti átszerelési idő (büfészünet) egy kissé hosszúra, majdnem 40 percesre nyúlt. Már az Armored Saint koncertjét is a harmadik-negyedik sorból élvezhettem, a folytatásra pedig pont Blackie Lawless-szel szemben, a második sorban találtam magam. Vesztemre, ugyanis a terjedelmes, fémesen csillogó, koponyás-lábszárcsontos mikrofonállvány teljesen kitakarta előlem a frontembert, amikor pedig éppen nem énekelt, hátat fordított a közönségnek, vagy csak pillanatokra merészkedett a színpad elejére. Abszurd módon, a dobos Aquiles Priester mellett aznap este belőle láttam a legkevesebbet. Megfáradt, szomorú, introvertált ember benyomását keltette, aki csak a buli végén oldódott valamelyest, merészkedett elő elefántcsont tornyából, és örült a közönséggel együtt e felemelő találkozásnak.
Holott a produkció elsöprő sikert aratott. Mi, akik „csak” nagyon szeretjük a W.A.S.P. első nagylemezét, el sem tudjuk képzelni, milyen kultusza van az anyagnak az amerikai rajongók körében. Ott állsz a nézőtéren, és körülötted százak, ezrek éneklik teli tüdőből, végig az összes szöveget. A dalok között fülsiketítő ováció, amire Blackie szégyenlősen ki-kipislog a hatalmas csontvázparaván mögül.
A koncert számomra ismerős, ám meglepő hangokkal kezdődött: a The Doors The End-jének rövid részletét követően W.A.S.P. nóták kaotikus egyvelege söpört végig a színpadon, majd indult a ’84-es korong A oldala: I Wanna Be Somebody (kedvenc dalom Blackie-éktől), L.O.V.E. Machine, The Flame és így tovább, szépen sorjában. A hangzás bombasztikus, a díszlet is látványos, a muzsikusok viszont nem szántják fel a színpadot: Mike Duda basszusgitáros és Doug Blair gitáros az alacsony fémemelvényekről két-három métert előrejönnek a színpad elejéig és vissza, holott hátul hatalmas tér áll a rendelkezésükre. Igaz, egyikük sem mai legény: Blackie két év híján 70, Blair is túl van a hatodik X-en, és Duda sem igen lehet fiatalabb nála. Ám leginkább még e két muzsikus vonzza a tekinteteket: a bőgős nem csupán vokálozik, Lawless egyes sorokat teljes egészében átenged neki, Blair igazi gitárhős módjára nyűvi a húrokat, pózol, a program második felében pedig már félmeztelenül feszít.
Ahogy lemegy a debüt album tíz száma, tartanak egy rövid szünetet, a muzsikusok levonulnak a színpadról, a roadok molinókat cserélnek, majd jön a második félidő, ami egyfajta best of programot kínál, több esetben is összefüggő egyveleggé gyúrva a dalokat. A közönség ezeket is pozitívan fogadja, de messze nem akkora az üdvrivalgás, mint korábban. Blackie-ék összesen 80 percet játszottak, az előadást pedig ismét csak egy The Doors-klasszikus, a Riders on the Storm hangjai vezették le. A frontember azt ígérte, jövőre Európába is eljutnak, ám nem biztos, hogy ezzel a programmal, így a jelenlévők – a bemutatkozó album egy az egyben való eljátszásának köszönhetően – történelmi pillanatnak lehettek részesei.
A jegyvásárlást megelőzően jó ideig gondolkoztam azon, tényleg kíváncsi vagyok-e erre a produkcióra, amit egyrészt az eredeti felállással – Lawless mellett Chris Holmes és Randy Piper gitárosokkal, valamint Tony Richards dobossal – lett volna jó látni, másrészt a W.A.S.P.-pal való kapcsolatom ezt követően nagyjából véget is ért, de úgy voltam vele, vagy most nézem meg őket, vagy soha. És nem bántam meg, hogy ott voltam ezen az estén. Nem az év koncertje, jóleső nosztalgiázásra viszont maximálisan alkalmas volt. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mire utalhatott a koncert elején bejátszott The End? Ezzel a turnéval tényleg véget ér valami a zenekar történetében?
Az elhangzott dalok (W.A.S.P.):
The End (The Doors, felvételről)
I Wanna Be Somebody
L.O.V.E. Machine
The Flame
B.A.D.
School Daze
Hellion
Sleeping (in the Fire)
On Your Knees
Tormentor
The Torture Never Stops
Inside the Electric Circus / I Don’t Need No Doctor / Scream Until You Like It
The Real Me (The Who feldolgozás)
Forever Free / The Headless Children
Wild Child
Blind in Texas
Riders on the Storm (The Doors, felvételről)
További fotók és videók a koncertről:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=10221281120416772&set=pcb.10221281131817057