Mat Sinner bejelentette: a Sinnernek az idei Boom Bang Goodbye lesz az utolsó albuma, a veterán énekes-basszusgitáros a jövőben másik zenekarára, a Primal Fear-re kíván koncentrálni. Hősünk ezzel egy 45 éves sikertörténetet zár le – ha lezár egyáltalán, hiszen az együttes attól, hogy nem készít lemezt, még évekig koncertezhet. Sőt, másoknál olyat is láttunk már, hogy egy leállást újbóli nekibuzdulás, friss LP követett, így ne temessük még a bűnös bandát, de fogadjuk el, hogy az idei opusz egyfajta összegzése egy több mint húsz nagylemezt produkáló életműnek.
Egy ilyen alkalomra különleges műsor, igazán látványos tűzijáték dukál, és Matthias Lasch (ez M.S. eredeti neve) fő zenekara nem is spórolt a petárdákkal, a fülbemászó refrénekkel és ütős nótákkal. És itt említeném meg az anyag – számomra – egyetlen apró negatívumát: a dalok az én fülemnek túlságosan is slágeresek (plusz Ronnie Romero előtérbe tolásával is van egy kis problémám, de erről majd később). Ilyen szempontból egy fokkal jobban bejött a Sinner előző albuma, a négy évvel ezelőtti Brotherhood. Szerkesztőségünkön belül előzetesen azt beszéltük, ezt az ajánlót SZG kollégámnak kellett volna megírnia, aki maximális osztályzatot adna a Boom Bang Goodbye-ra. Én akkor még kevesebb ponttal számoltam, ám mint ezen írás végén kiderül, velem sem jártak rosszul Sinnerék. 🙂
Ha az albumon hallható felállást nézzük, a gitáros Jim Müller csaknem két évtizede erősíti a Kissin’ Dynamite-ot – a Sinnerben viszont új ember. Akárcsak a dobos Moritz Müller és a billentyűs hölgy, Lisa Müller. (Csak nem mind rokonok?) Az egyetlen régebbi tag a Tarja szólócsapatában és a Farmer Boysban is pengető Alex Scholpp, míg a dalírásba a szintén nem kispályás Magnus Karlsson (Primal Fear, The Ferrymen, Magnus Karlsson’s Free Fall stb.) segített be, aki a teljesség kedvéért vokálozik és egy szólót is lenyom az utolsóként elhangzó Powerben. A felsorolásból Mathias Dieth-et (Dirkschneider & The Old Gang, Gravestone) sem hagyhatom ki, aki a Born to Run című szerzeményhez járul hozzá egy szólóval.
Akikre azonban – a zenekarvezető mellett – a legtöbb reflektorfény vetül, azok a vendégénekesek. Ronnie Romero (Elegant Weapons, Lords of Black, Sunstorm, The Ferrymen stb.) három dalban kapott főszerepet, Björn Strid (Soilwork, The Night Flight Orchestra, Act of Denial stb.) és Michael Bormann (Redrum, ex-Boodbound, ex-Jaded Heart) kettőben. Karlssont már említettem: ő, Erik Mårtensson (Eclipse), Michael Sadler (Saga) és az egykori Sinner-frontember Sascha Krebs is egy-egy nótát tesz egyedivé énekével. Az anyagnak kifejezetten jót tesz a több énekhang, a hangzás és a megszólalás ugyanakkor nagyon is harmonikus, egységes. Romeróról viszont előttem többen is elmondták már: annyira karakteres, messziről felismerhető a hangja, hogy éppen ettől válnak összetéveszthetővé azok a hasonló stílusban fogant anyagok, amelyeken ő szerepel.
Az átlagosan három-négyperces nóták, ahogy azt az elmúlt években, évtizedekben Matéktól már megszokhattuk, nem komplexitásukkal vesznek le a lábunkról. Klasszikus heavy metalt hallunk, annak is a dallamosabb változatát, amelyben, tegyük hozzá, a billentyűs hangszernek alig hallható szerep jut. A dalok változatosak, fogósak, hosszú távon rögzülnek a hallgató fejében. Nézőpont kérdése, hogy a banda csúcsteljesítményeként értékeljük, vagy túltolt melodikussággal vádoljuk ezt a Sinner nimbuszát még tovább öregbítő alkotást, amelyen egyetlen percnyi alibizés, üresjárat sincs.
Igen, valahogy így, ilyen albumokkal kell elbúcsúzni, mint amilyennel idén a Megadeth és a Sinner rukkolt elő. Kedvenc nótákat nem tudnék kiemelni, mert mind az. Örömzene, boldogságbomba, év végi Top 10-es album a Boom Bang Goodbye – a vállaltan morcos metalrajongók messzire kerüljék el az anyagot! 😉
