A Sallangmentes Zenei Mészárlás Magasiskolája
Hát ez is elérkezett végre! Itt igyekszem a lehető legobjektívebben nézni a dolgot, de bevallom töredelmesen, elég nehéz, főleg, ha ennek a kultikus együttesnek a vokalistája egy zenekarban zenél az emberrel! (HEHE!)
De igyekszem megtenni mindent a lehető legjobb szaktudásommal, és Ő is tudja, hogy azért én is nagy HM-2 Death Metal szakértő vagyok, és ha valamit nem szeretek benne, annak hangot fogok adni! Na, de akkor térjünk rá a bandára. A Fleshcrawl az európai Death Metal-színtér egyik legkultikusabb figurája. A hangzásviláguk gyökerei harminc éve változatlanul a klasszikus ’90-es évekbeli stockholmi Death Metalban gyökereznek, aminek hatalmas rajongója vagyok. Az olyan lemezek, mint az As Blood Rains from The Sky, a Soulskinner, a Structures of Death és a Made of Flesh számomra a kötelező Death Metal-riffek és sötét melódiák tárházának minősülnek, és joggal mondhatom, hogy az Entombed és a Dismember mellett ők voltak rám még a legnagyobb hatással.
Azonban jött egy nagyon sötét pont az együttes történetében: Sven Gross, a banda ikonikus énekese, aki 1997 óta volt tagja az együttesnek, 2021 júniusában elhunyt a rákkal folytatott küzdelmében. Hogy megőrizzék Sven emlékét, a zenekar folytatni akarta, ezért elkezdték keresni a helyére a megfelelő embert. És érdekes módon idehaza, nálunk sikerült megtalálni az ideális személyt Borisz Sarafutgyinov személyében, aki olyan zenekarokban gitározott, mint a Symmetry of the Void és a Dusty Choppers, illetve állandó énekes-gitárosa a szintúgy svéd Death Metal-vonalon mozgó Deprived of Salvationnek (igen, ideírtam a zenekart, mert nekünk is kell némi promó).
Igaz, szimplán frontemberként még nem tevékenykedett, de Bastian Herzog, a banda dobosa és alapító tagja elmondása szerint már a legelejétől kezdve tudta, hogy ő lesz a megfelelő ember! A koncerteken hibátlanul teljesített, így már csak az volt a kérdés, hogy az új lemezen képes lesz-e ezt az energiát belevinni a Fleshcrawl zenéjébe, továbbvinni Sven örökségét, illetve némi újat is mutatni. Ehhez ugyan kellett várni pár évet, de június 12-én megjelent a zenekar legújabb kiadványa, amely az Epitome of Carnage nevet kapta.
A lemez 12 dalt tartalmaz, játékideje pedig majdnem karcolja a 48 percet, és ki merem jelenteni: bizony, nincs benne egy üresjárat se!
Kezdésnek jön a Blood Dominion, amely azonnali, kíméletlen blastbeattel és gyors riffeléssel indít, majd váltakoznak benne a sebes tekerések és a headbangelésre késztető, középtempós, súlyos menetelések. A zenekar hű maradt a jól ismert „láncfűrész” gitárhangzáshoz, és ez a tipikus tónus keveredik a Fleshcrawlra jellemző groove-os elemekkel. Borisz Sarafutgyinov énekes mély, gyomorból jövő, de jól artikulált hörgésekkel hozza a műfaj követelményeit, amely méltó utódja Sven Gross örökségének.
A Chapel of Guts egy baljóslatú, fojtogató, lassan hömpölygő atmoszférával indít, amely azonnal feszültséget teremt. Ez a sötét köd gyorsan szertefoszlik, ahogy a tempó és az intenzitás hirtelen megemelkedik. A szám a nehéz, cammogó, doomy passzusok és a kíméletlen, elsöprő blastbeatek dinamikus váltakozására épül. Ez ad egyfajta „lélegzetvételnyi szünetet”, mielőtt a zene újra fojtogatni kezdené a hallgatót. Justin Reisch és Christian Kalbrecht riffjei egyszerre hozzák a földbe döngölő súlyt és a sötétből előbukkanó, dallamos, de disszonáns elemeket. Bastian Herzog dobos játéka adja a kaotikus, mégis precíz alapot, amely kiemeli a dal baljós, rituális jellegét.
A Grave Messiah egy tudatosan felépített, sodró lendületű és rendkívül dinamikus szerzemény, amely mesterien kombinálja a gyors zúzást a súlyos, középtempós málházással. A verzék alatt pörgős, tremolópengetős riffek futnak, amelyek azonnali headbangelésre és mosh pitre késztetik a hallgatót. A dal egyik zenei fénypontja a bridge alatt hallható, ördögien megkomponált, vágtázó (galloping) riff. Manu Markowski basszusgitáros betonbiztos alapot nyújt, míg Bastian Herzog dobos végig pörölycsapás-szerű, kíméletlen kétlábdobos ritmusokkal tolja előre a számot, egészen a kaotikus, hirtelen lezárásig. Borisz hörgései elképesztően nyersek és brutálisak. Nem monoton, mély morgást hoz, hanem egy dühös, vadállatias, zsigeri előadásmódot. A dal közepén hallható, szaggatott, fulladozó hörgése közvetlenül indítja be a szám legkaotikusabb zenei örvényét.
Az Embers of Wrath szakít a folyamatos blastbeat-áradattal. Egy kifejezetten középtempós, magabiztosan menetelő groove-ra épül. Ez a ritmika sokkal nagyobb teret enged a riffek súlyának és a dallamok kibontakozásának. A Fleshcrawl mindig is előszeretettel keverte a klasszikus Boss HM-2 gitárhangzást a korai svéd dallamos Death Metal elemeivel. Az Embers of Wrath közvetlen tisztelgés ezen örökség előtt. A fülbemászó, sötét tónusú ikergitáros harmóniák és melódiák ellenpontozzák a dal mélyről jövő agresszióját.
A Committed to Suffer a klasszikus Death Metal-dinamikára épül, de tartogat néhány olyan hangszeres finomságot, ami kiemeli a lemez többi száma közül. A dal egy rendkívül sötét, fülbemászóan cammogó és bólogatós riff-fel indul. A gitárosok mértékkel kihasználják a Boss HM-2 pedál hangzását. A ritmus azonnal fejrázásra készteti a hallgatót. A bevezető groove után a zenekar nem gyorsít be eszeveszett tempóra, hanem átvált egy nehézkes, vészjósló és gonosz riffelésre. Ez a középtempós és lassú szakaszok közötti ingadozás egy fojtogató, súlyos atmoszférát teremt, ami tökéletesen rezonál a dal címével. A szám igazi zenei csúcspontja (és egyben legnagyobb meglepetése) a lezárásnál érkezik: a dal egy kísérteties, magányos basszusgitár-szólóval végződik Manu Markowski előadásában, ami ritka és rendkívül hangulatos elem ebben a műfajban.
A Reign Forever a lemez egyik leggyorsabb és leginkább blastbeat-orientált szerzeménye, amelyben a thrash metalos vadság keveredik a svéd Death Metal sűrűségével. A bevezető után azonnal egy kíméletlen, gyors blastbeat-áradat szabadul a hallgatóra. Herzog nemcsak a tempót tartja magasan, de a pergő- és lábcin-munkája olyan feszességet ad a számnak, ami a Vomitory legszebb napjait idézi. Borisz Sarafutgyinov itt bizonyítja be leginkább, miért ő a tökéletes utódja a néhai Sven Grossnak. Hörgései gyorsak, ritmikusak, és a dal végéhez közeledve egyre hisztérikusabbá, dühösebbé válnak. A dal közepén egy kaotikus, kissé elborult, Slayer-típusú gitárszóló hallható, amely hűen tükrözi az extrém metal underground gyökereit.
A nagylemezek dramaturgiájában az átvezetőknek kiemelt szerepük van, és ez a Chronicles of Bloodshed esetében hatványozottan igaz. A szám a lemez pontos felezőpontján helyezkedik el, hogy szükséges fellélegzési szünetet biztosítson a hallgatónak.
A Rebuilt from Flesh nem csupán egy tipikus Death Metal-dal a zombikról vagy a testrészek összevarrásáról, hanem egy mély, metaforikus üzenet a Fleshcrawl újjászületéséről. Ez a dal azt deklarálja, hogy Borisz Sarafutgyinov énekessel a fedélzeten a Fleshcrawl darabjaiból, a „régi húsból” egy új, még erősebb és elpusztíthatatlanabb zenei gépezetet építettek újjá. A szám egy pusztító, sűrű és szünetmentes dupla lábdobos szőnyegre épül. Ez a ritmika olyan masszív, menetelő súlyt ad a dalnak, ami a Bolt Thrower legszebb, harckocsi-szerű málházásait idézi. A verzék alatt mélyre hangolt, szaggatott, ritmikus riffek futnak, amelyek tökéletesen követik a dob lüktetését. A dal nem a sebességre, hanem a nyers, fizikai erő demonstrálására törekszik. Borisz Sarafutgyinov itt a legmélyebb, leginkább gutturális tónusát használja. A hörgései szándékosan monotonok és kíméletlenek, ami azt az érzetet kelti, mintha egy gép vagy egy életre kelt monstrum beszélne a hallgatóhoz.
Az Orphan God egy kíméletlen, falig csapó energiabomba! Nem a lassan hömpölygő témák dominálnak: a gitárok folyamatosan vibrálnak, a gyors tremolópengetések és a súlyos lefogások váltakozása kiszámíthatatlan, zaklatott lüktetést ad a számnak. Bastian Herzog dobos játéka szinte túllép a hagyományos kíséreten. A dal tele van hirtelen pergőpörgetésekkel, váratlan d-beat átváltásokkal és elsöprő erejű blastbeatekkel. Manu Markowski basszusgitáros vastag, morajló alapja összefogja ezt a zenei káoszt, hogy a dal ne essen szét, hanem egyetlen masszív úthengerként gázoljon át a hallgatón.
A Path of Thorns szakít a megszokott verze/refrén struktúrával, és inkább egy sötét, zenei utazásra hívja a hallgatót. A dal hossza lehetővé teszi a tempókkal való finom játékot. A gyors, tremolópengetős részeket hirtelen váltásokkal törik meg, ahol a zene átvált egy monumentális, mocsaras death/doom málházásba. Ezek a súlyos, lassú ütemek tökéletesen szimbolizálják a címben szereplő töviseken való menetelést. Borisz Sarafutgyinov énekes ebben a dalban nem csupán hörög, hanem narrál. A hangja mélyebb, kísértetiesebb, a düh helyét átveszi egyfajta gonosz, rideg tekintély. A refrénszerű részeknél a hörgést háttérvokálokkal rétegezték, ami teátrális, templomi áhítatot ad az előadásnak.
Miután a Path of Thorns megadta a módját a sötétség atmoszferikus kibontakoztatásának, a Heralds of Death feladata az, hogy újra az egekbe emelje az adrenalinszintet. Ez a dal a színtiszta, pusztító energia mintapéldája!
Zeneileg szakít a progresszív elemekkel, és visszatér a leginkább thrashes, d-beat-orientált és blastbeatekkel operáló gyökerekhez. Herzog játéka végig rendkívül feszes, a pergő- és lábcin-munkája pedig olyan dinamikát ad a számnak, ami a Vomitory vagy a korai Dismember legszebb napjait idézi. Christian Kalbrecht és Apu Justin Reisch gitárosok csúcsra járatva hozzák a zizegő, koszos svéd gitárhangzást. A verzék alatt gyors, thrashes, vágtázó riffek futnak, amelyek a refrénre egy masszív, bólogatós d-beat groove-ba csapnak át.
A dal középső harmadában helyet kapott egy rendkívül intenzív, kissé disszonáns és kaotikus gitárszóló, amely hűen tükrözi az 1990-es évek underground Death Metal-szellemiségét. A refrén alatt elhangzó „Heralds of Death” sorok csordavokál-szerűen dördülnek meg, ami igazi koncertfavorittá teszi a dalt.
Zárótételként az Of Fire and Flesh kiemelt dramaturgiai felelősséggel bír. A dal struktúrája a végletekig feszített kontrasztokra épül. Az atmoszferikus bevezető után Bastian Herzog dobos kíméletlen blastbeatekkel robbantja be a verzét, amit Manu Markowski zakatoló basszusfutamai támogatnak. A refrénre és a dal középső részére azonban a tempó visszalassul egy súlyos, középtempós málházásba, megadva a számnak a szükséges súlyt és méltóságot. Borisz Sarafutgyinov énekes ebben a dalban nyújtja a legváltozatosabb teljesítményét. A mély, gutturális hörgések mellett a hangja néhol átvált egy kétségbeesett, dühös üvöltésbe. A dal végéhez közeledve a vokáltömbök egymásra rétegződnek, ami apokaliptikus hatást kelt.
A dal tartalmazza a lemez egyik legkidolgozottabb szólóját. Nem a kaotikus, disszonáns tekerés dominál, hanem egy tudatosan felépített, érzelmes, mégis végtelenül sötét szóló, amely méltó módon vezeti ki a hallgatót az albumból.
Az Epitome of Carnage nem akarja megváltani a világot, és nem akarja megújítani a Death Metalt. Nemes egyszerűséggel az év egyik legsúlyosabb és legőszintébb old-school lemeze, amely bebizonyítja, hogy a Fleshcrawl harminc év után is a színtér elitjéhez tartozik. A tragédiákból és újjászületésből táplálkozó düh egy bivalyerős albumot eredményezett.
Minden láncfűrész-gitárra és hamisítatlan Death Metalra éhes rajongónak kötelező darab.
