Ez az album egyre izgalmasabb, minél inkább beleásom magam. Ez igaz rá zeneileg, és ugyancsak igaz a háttérinformációk tekintetében.
Egy nemzetközi trió debütalbumáról van szó, és bizony a tagok nem nyeretlen kétévesek. A dalírói és billentyűs poszton az a Nikos Tzouannis áll, akinek Battle Symphony projekt albumáért 2022-ben már lelkesedtem itt, a Rattle hasábjain. Nikos elsőrangú dalíró, és nagyon ért a monumentális/orkesztrális zenei témák hatásos prezentálásához. Az énekesi poszton a dalok alapján meg mertem volna esküdni, hogy egy echte görög énekes áll, ugyanis olyan autentikusan árad a görög folk és archaikus ének a lemezből, hogy annak öröm minden pillanata. Erre mit látok: a Sanctum Pyre énekese az a svéd Robin Lungdren, aki sok-sok metal banda mellett a német (Tomas Stauch ex-Blind Guardian által vezetett) Mentalist énekese is. A gitárokért, a basszusgitár-témákért és a dobok feljátszásáért pedig egy titokzatos kámzsás alak, bizonyos Mike G. felel, akiről nem tudunk semmit az égvilágon, de szerencsére úgy tűnik, nem egy AI alkotta figura, hanem hús-vér egyén. Nagyon kíváncsi lennék, mégis ki ez a zenész, mert nem kicsit alkotott!
És a zene: epikus-folk elemekkel mélyen átitatott heavy metal. A folk szót, amelyet ráhajítunk mindenre, legyen az rum-áztatta Alestorm, vagy humppázós Finntroll, már elcsépelte a zeneipar, de itt jelen esetben a szó legnemesebb értelmében kell használnunk. Akár így is fogalmazhatnék: évszázadok vagy évezredek görög, balkáni népi dallamai szövik át a dalokat a gitártémáktól a vokálmunkáig.
Hetek óta hallgatom az albumot, és egyre jobban el vagyok tőle ájulva. Kezdetben túl pátoszosnak, vontatottnak tűnt, majd lassan, minden egyes hallgatás után egyre inkább ivódott bele a hallójárataimba. Jelenleg ott tartok, hogy folyamatosan szeretném hallgatni. Azt hiszem, igazán elkapott.
Vannak lendületesebb darabok, mint a nyitó Break Thy Chains, fülberagadós slágerrefrénnel megáldott dal, mint a The Oath, amelynek refrénje meggyőződésem, hogy valami többszáz éves népi motívum, annyira tökéletes. Vagy a lemez koronája, ékköve, a komplex Daughter of the Wind, amelyben nagyszerű dobtémák, női vokál, akusztikus gitár, és karcos riffek sorjáznak felváltva.
Ez kérem egy akkora maxiális pontszámú album, hogy a fal adja a másikat.
Ha kedveled az Orphaned Land-et, ha hiányzik a régi Myrath, ha feltüzelt az Arrayan Path epikussága, sőt ha szereted a Rotting Christ finomabb pillanatait, akkor tégy egy próbát a Sanctum Pyre debütalbumával. Talán neked is bejön annyira, mint nekem.
