Viccesen Svédország legaktívabb inaktív zenekaraként aposztrofálják a Skövde városából származó Master Massive-ot. Nem véletlenül, hiszen a gitáros Janne Strandh és akkori társai már 1993-ban mozgolódni kezdtek, rögzítettek is egy hatszámos demót, ám a csapat első albumára (The Pendulum) ezt követően 22 esztendőt kellett várni. A kettő között, a ’90-es években Strandh a Beyond Twilightban is megfordult, míg jelenlegi kollégái közül egyértelműen Tony Niva a legnagyobb név, aki a ’80-as évek végén a sztárkeltető Swedish Eroticában (Andy LaRocque, Goran Edman, Mats Levén stb.), az ezredfordulót követően pedig a Lion’s Share-ben énekelt.
A MM az elmúlt időszakban nagyjából öt-hatévenként jelentkezett újabb albummal: a 2020-as Black Feathers on Their Graves után az idei White Shadows csupán a harmadik nagylemezük. Az aktuális formáció különlegessége, hogy három énekesük is van: Niva mellett Marcus Karlsson, illetve Viktor Gustafsson, ami elvileg lehetőséget adna arra, hogy többszereplős, rockoperaszerű koncept lemezeket készítsenek. Ehelyett azonban a három vokalista, a három egymástól eltérő hangszín és énekstílus megosztozik az egyes dalokon, ahogy Per-Mårten Hellberg tehetségét sem használják ki kellően: orgonajátéka alig hallható, maximum a háttérben szól.
Gondban vagyok, amikor valahová be kell sorolnom a lemezen hallható muzsikát, hiszen a dalok változatosak, műfajilag több fazékból is merítenek. A fő csapás a vérbő heavy metal, amit progresszív témákkal, ritmusokkal, váltásokkal tesznek még izgalmasabbá. Máshol viszont a tempó és a hangulat a doom mocsarába süpped. Kezdetnek mindjárt egy csaknem 12 perces tétellel indítanak (Noah’s Cross): a ritmus jórészt pattogós, a hangzás tömény és mély, az ének viszont ennek éppen az ellenkezője, az egekben szárnyal. A legsúlyosabb riffelésekkel néhány pillanatra a Black Sabbath szellemét szabadítják ki a palackból, de a Manilla Road világa sem áll távol tőlük.
Az ezt követő Islands and Bells viszont nagyon más hangulatot hoz: a tempó és a Messiah Marcolin-os énekhang miatt a dal egy korai Candlemass albumra is csont nélkül felférne. Nem feltétlenül ezért, inkább a hangulatisága miatt ez a kedvenc nótám az albumról.
A Jonah and the Whale-t az amerikai prog power irányzat legjobbjai ihlették, úgy, hogy közben egy csipetnyi Mercyful Fate-et is kihallok belőle. De a Blood on the Floorban is hasonlóan komplex gitártémák kerülnek elő, plusz a billentyűs hangszer játéka is itt hallható a legjobban. A gyors Tantrum Rebellionban a verzedallamok ragadnak magukkal, refrén mintha nem is lenne. Az anyag leghalványabb tétele véleményem szerint a Silver Bullet, amit a végén hallható voivodos húrsikálás sem ment meg a „volt jobb is” címkétől. A zárásként elhangzó, nyolc és fél perces címadót egy kicsit túlnyújtották; szerencsére ez a szám is tartogat kellemes meglepetéseket, mindenekelőtt egy jól eltalált refrént és néhány fülbemászó gitártémát.
Bár a White Shadows hangszeres részei gyakran fifikásak, összetettek, az énektémák kellően dallamosak ahhoz, hogy a végeredmény egy nem túl nehezen befogadható alkotás legyen. Olyan érzésem van, mintha nagyon hasonló stílusú bandáktól hallgatnék egy válogatásalbumot: nem homogén az anyag, de éppen ettől tud izgalmas lenni. A most július 7-én megjelent White Shadows, ahogy azt az idei második negyedévet értékelő cikkben is megírtam, számomra az elmúlt hónapok egyik legfontosabb, legértékesebb anyaga.
