„Egy rock/metal rajongónak sohasem hagyja el a száját olyasmi, hogy „nincs mit hallgatnom”. Ha az általunk imádott stílus hódító hadjáratának indító évét 1970-re datáljuk, akkor több mint öt és fél évtized lemezanyagából tudunk válogatni. Ezért egyfajta mentőövként mindig jól szokott jönni a „jubiláló lemezek listája”, mivel olyan albumokat is előhoz a memóriánk fiókjaiból, amelyeket esetleg már évek óta nem tettünk be/fel a lejátszónkba. Egy szép kerek évfordulóval kezdeném ezt a sorozatot, és invitáltam meg szerzőtársaimat, hogy csatlakozzanak a listaalkotáshoz. Lemezek, amelyek kiállták az idők próbáját. Ezúttal: fél évszázada megjelent albumok.” (Csizi Norbert)
AC/DC: High Voltage
Sokáig hidegen hagyott az ausztrál csapat muzsikája, jó ideje viszont már a rajongói közé sorolom magam, és a leggyakrabban ezt a lemezt hallgatom tőlük. Kedvenc nóta: It’s a Long Way to the Top (If You Wanna Rock ’n’ Roll)
Black Sabbath: Technical Ecstasy
Az Ozzy-éra egyik gyengébben sikerült albuma. Leginkább a hangzása miatt szokás lehúzni, de a dalok témái is látványosan eltávolodtak a korai, sötét, síron túli szövegvilágtól. Ezzel együtt is egy hangulatos, esendőségben is szerethető anyag. Kedvenc nóta: All Moving Parts (Stand Still)
Judas Priest: Sad Wings of Destiny
Nem tartozik a kedvenc JP lemezeim közé, ám nagyra értékelem, hogy a Rocka Rolla lagymatagsága után Halfordék itt fordultak egyértelműen a keményebb irányba. Az anyag csaknem fele a legendás Unleashed in the East koncertalbumon is helyet kapott, kedvenc nótám viszont egy, az élő anyagról lemaradt klasszikus, az Island of Domination.
Rainbow: Rising
A Ritchie Blackmore–Ronnie James Dio–Cozy Powell szentháromság első közös munkája. A mai napig megvan vinyl-formátumban, imádom a külső és belső borítóját. Zeneileg egy kissé visszafogottan indul, ám a Starstruck-tól kezdődően felgyorsulnak az események, a Stargazer pedig maga a megismételhetetlen csoda.
Scorpions: Virgin Killer
Az Uli Roth nevével fémjelezett korszak négy pillérjének egyike. Október 9-én, a lemez születésnapján azt is elárulom majd, milyen személyes élmények fűznek ehhez az anyaghoz. Addig is, kedvenc nótámként – a Scorpions kapcsán nem meglepő módon – egy lírai szerzeményt fogok megnevezni, ez pedig az In Your Park.
Coly
5. Thin Lizzy: Jailbreak
Az ír rocklegenda már korántsem számított kezdőnek a színtéren ’76-ban, viszont a kívánt világra szóló áttörést a hatodik stúdióalbum, a „Jailbreak” hozta meg. A Phil Lynott basszer/énekes által vezetett banda hatalmas hatással volt az ikergitáros nehézfémre, hiszen Scott Gorham és Brian Robertson szólóin és riffjein generációk nevelkedtek fel. A méregerős címadótétel, a „The Boys Are Back in Town” megasláger és a folk elemekkel átitatott „Emerald” ősmetalja garantálta, hogy aranylemezekkel méltassák a banda ezen alkotását.
4. Kiss: Destroyer
1976-ban a KISS már szupersztár státusban tetszelgett, a világon mindenhol ismert névvé vált. Viszont fel lett adva Gene-nek, Paulnak, Ace-nek és Peternek a lecke, mivel a szintén ebben az esztendőben megjelent „Destroyer” album magasra tette a lécet, de olyan kritika is érte a kvartettet, hogy nem volt annyira egységes az anyag, mint a korábbi, nyersebb rock ’n’ roll korongok (gondolom, kapóra jöttek a köteg százdollárosok, amikkel fel tudták itatni a könnyeiket a maszkos muzsikusok). A „csókmobil” kormányát tehát egy kicsit visszatekerték az „odavágósabb” rockzene irányába. Az amcsi Billboard listán így ismét biztosítva lett a tetszetős 11. hely. A keményebb szerzemények sorát erősítette a nyitó „I Want You” és a záró „Makin’ Love”, de a lemez talán legismertebb nótája a „Calling Dr. Love”, ami egészen biztosan segített pár rajongólányt megszabadítani a fehérneműitől. Peter Crissnek is több szerep jutott a mikrofonnál (gondolom, a „Beth” sikere miatt), így a „Baby Driver”-ben és a „Hard Luck Woman”-ben is megcsillogtathatta énektudását. A „Rock and Roll Over” felejthetetlen dalaival és kultikus borítójával fontos állomása volt a Kiss diadalmenetének.
3. Rainbow: Rising
A dobogósok sorrendjének felállításánál kezdett el igazán gyöngyözni a homlokom. De a sötétben felsejlett egy Szivárvány, és azonnal megragadtam, nehogy délibábként tovatűnjön. A Ken Kelly csodálatos festményével ékesített „Rising” a Rainbow talán legjobb lemeze. Mindig őrlődök, hogy ez vagy a 1978-as „Long Live Rock ’n’ Roll” a definitív Rainbow album a számomra. Elég csak végigtekinteni a közreműködő zenészek névsorán: Ronnie James Dio (ének), Ritchie Blackmore (gitár), Jimmy Bain (basszusgitár), Cozy Powell (dobok), de Tony Carey (billentyűk) sem tudhat magának éppenséggel eseménytelen karriert. Minden dalhoz fűzhetnék valamilyen élmény- és dicséretfüzért, de van egy hatalmas rock monolit, amely minden szerzeményre rettentő árnyékát veti. Ez pedig nem más, mint a „Stargazer”. Csaknem nyolc- és félpercnyi nonstop libabőr. Ha csak egy Rainbow tételt akarna az ember meghallgatni, akkor gondolkodás nélkül ezt mondanám. Fejedelmi alkotás!
2. Rush: 2112
’76-ra keresztúthoz érkezett a Rush kanadai triója. A stúdió ultimátumot adott Geddy Lee-nek, Alex Lifesonnak és Neil Peartnek: vagy rádióban is játszható rockdalokat fognak szállítani a negyedik albumukkal, vagy kereshetnek polgári állást. A három jómadár viszont mindent feltett egy lapra: megalkotják a legepikusabb, legprogresszívabb anyagot, amit csak ki bírnak sajtolni magukból… És lesz, ami lesz. A teljes „A oldalt” betöltő címadó eposz, a „2112” egy korszakalkotó űropera, amely rockrajongókat és sci-fi kockákat is berántott. Az embernek hallania kell, hogy elhiggye, mit is hozott ki magából a stúdióban ez a trió. Csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni erről az alkotásról, amely elvisz egy utazásra a csillagok közé. Mintha egy el nem készült sci-fi film elevenedne meg a szemünk előtt! Sokan meg is szoktak feledkezni az album többi részéről, de a keleties dallamokat magában foglaló, „gyógyfűfüstölő” „A Passage to Bangkok”, a minden idők egyik legnagyobb hatású tévés antológiasorozatát ihletül hívott „The Twilight Zone” (nahát, még több kocka utalás) és a feszes rocktémákkal operáló „Something for Nothing” mind emlékezetes darabok. Az album sikere után Geddyék szabad kezet kaptak, és tovább kalandozhattak a progresszivitás galaxisában.
1. Judas Priest: Sad Wings of Destiny
Nem is lehetett számomra kérdéses, hogy melyik lemez kapja az aranyérmet. A Judas Priest bemutatkozó anyaga, a ’74-es „Rocka Rolla” még egy olyan zenekar képét mutatja, amely keresi a saját hangját. A két évvel később érkező „Sad Wings of Destiny” viszont nemhogy egy újabb szintre emelte, hanem egyenesen lefektette az ikergitáros heavy metal zene alapkövét! A lemezt indító „Victim of Changes” egy új generáció meghatározó dala lett: egyesül benne a progresszivitás, K.K. Downing és Glenn Tipton mesteri gitárjátéka, és Rob Halford leénekli azokat a bizonyos csillagokat a birminghami égboltról. Viszont a Priest gárdája nem durrogtatta el az összes petárdáját az első (majdnem) 8 percben, hanem máris sebészi pontossággal hasít a hallgatóság húsába a rémisztő „Ripper”-rel. A „Dreamer Deceiver” és a „Deceiver” kettőse is remekül működik: az éteri dallamok után a „Deceiver” monstre-riffelése még egy megvadult bikát is leterítene. De marcona riffekből is akad még, elég csak a „Tyrant”-re vagy a „Genocide”-ra gondolni. Lehet, hogy még nem talpig bőrben és szegecsekben mutatkoztak Priesték a színpadon, de legbelül már fényesen csillogott a fekete dzseki és a fém. Elképesztő a különbség a debütáló album és a „Sad Wings of Destiny” között. Ez már az a Priest, amelyet az egész metalvilág megismert, másolt és követett.
Csizi Norbert
Rainbow: Rising
A Rainbow debütalbuma egy remek előtanulmány volt, ám az igazi varázslatot a Rising hozta el. Ritchie Blackmore kreativitása csúcsán járt ekkor, de ami még fontosabb, hogy a Ronnie James Dio nevű üstökös is itt tündökölt először teljes pompájában a rockzene egén. Hat dalt rejt a lemez, és mindegyik egy külön kis csoda a maga módján. Gondoljunk csak a Starstruck játékosságára vagy a másik csillagos nóta, a Stargazer monumentalitására. De a legnagyobb dobás talán az A Light in the Black a maga sodró tempójával, ami akár korai speed metalnak is beillene. Istenemre mondom, még kétlábgépet is hallottam benne! Maga a tény pedig, hogy kereken 50 éve került rögzítésre, az már tényleg az „ereggyémá!” kategória.
Judas Priest: Sad Wings Of Destiny
Sokan az első heavy metal lemeznek tartják, és ez annyiban igaz is, hogy igazi mérföldkő mind a műfaj, mind a zenekar történetében. Igaz, hogy ekkoriban a bőrszerkó és szegecsek helyett még a hippiséró–szalmakalap kombó tarolt a banda berkein belül, zeneileg azonban már mérföldekkel jártak a kortársaik előtt. Két nagy erőssége van a lemeznek. Az egyik a változatossága, a másik pedig, hogy a kevésbé ismert dalok piszok erősek. A Victim of Changes ősmétal zúzását és a The Ripper füstös sikátorokban ólálkodó hangulatát ugye senkinek nem kell bemutatni. Érdemes azonban elmerülni a Dreamer Deceiver-ben és az Island Of Domination-ben is, főleg mert ezekben Halford bátyánk olyan bravúrokat mutat be, amilyeneket azóta se. De a Tyrant se csupán azért érdekes, mert nagyjából kismillió metal banda nevezte el magát róla.
AC/DC: High Voltage
Az AC/DC nemzetközi bemutatkozó lemeze a High Voltage, és micsoda belépő volt ez a rockzene világába! Már ezt a korongot is telepakolták örökérvényű klasszikusokkal. Elég csak annyit mondani, hogy T.N.T., Live Wire vagy It’s a Long Way to the Top, és már hallod is a fejedben a riffeket. Jóformán fel se kell tenni a lemezt, már a puszta gondolatától is piálós-zsugázós-csajozós hangulatba kerül az ember. Az efféle dolgok márpedig a legfaszább albumok ismertetőjelei.
KISS: Destroyer
Már az első három KISS-lemez is kiváló muzsikát rejtett, ám az Alive sikerén felbuzdulva Gene Simmonsék belátták, hogy a rockzene akkor működik igazán, ha a nóták atom módon megdörrennek. A Destroyer lemez hangzására már nem lehet panasz, ötven év elteltével is seggbe rúgja a hallgatót. És hát a dalok! Ha a Detroit Rock City közepén felcsendülő dallamokba nem szakad bele a szíved, vagy a God of Thunder hallatán nem érzed magad az alvilág urának, akkor tényleg semmi keresnivalód a banda környékén. De a Flaming Youth és a Shout It Out Loud is a legnagyobb rockhimnuszok közé kívánkozik. A Beth-et pedig bátran nevezd nyálasnak a haverok előtt, hogy aztán otthon, amikor senki sem lát, nyugodtan megkönnyezd. Én is így szoktam csinálni.
Rolling Stones: Black and Blue
Ronnie Wood gitáros bemutatkozása a Stones kötelékében elég megosztóra sikerült, sok keményvonalas rajongó a mai napig nem tudja hová tenni. Pedig, ha némi nyitottsággal közelítünk felé, nem nehéz megállapítani, hogy egy kiváló lemezről van szó. Igaz, ami igaz, elsőre elég ijesztően hangzik a klasszikus Stones-hangzás soul-, funky-, reggae- és jazzelemekkel való vegyítése. Azonban ezek a kövek mindig sikerrel gördültek át az efféle akadályokon, ügyesen a saját képükre formálva az adott műfajokat. Az efféle fúziókból ezúttal olyan zseniális témák sültek ki, mint a nyárias hangulatú Hot Stuff vagy a karibi életérzést sugárzó Cherry Oh Baby. Vagy ott van személyes kedvencem, a Hey Negrita, ami ezzel a címmel ma már biztos fennakadna a rostán. A biztonság kedvéért azért a Hand of Fate-et javasolnám kezdés gyanánt, ha a klasszikus Stones-stílust komálod. Ha viszont azt se, akkor menekülj.
GabrielKiss
Rainbow: Rising
Minden idők egyik legnagyobb hatású hard rock albuma, nem vitás. Miközben Jimmy Bain és a legendás Cozy Powell a háttérben alapoznak betonbiztosan, Ritchie Blackmore gitár- és Tony Carey billentyűpárbajai egymást erősítve csapnak le a hallgatóra, Ronnie James pedig a csillagokat és – stílszerűen – a szivárványt is leénekli az égről az olyan méregerős nótákban, mint például a Tarot Woman, a Starstruck, a Stargazer vagy az A Light in the Black.
Judas Priest: Sad Wings of Destiny
Nos, a brit zenekar második nagylemeze egy valóságos slágergyűjtemény, hiszen itt hallható először az ikergitározást oltárra emelő Victim of Changes, a pengeéles The Ripper, a könyörtelen Genocide, a csodálatos és egyben lélekbemarkoló Dream Deceiver, valamint a dal folytatását, beindulását felvonultató Deceiver, a fenyegető hangulatú, minden idők egyik legtökéletesebb ikergitárszólójával támadó Tyrant a maga grandiózus nyitányával, és nem utolsósorban a koncerteken kissé méltatlanul elfeledett/mellőzött Island of Domination.
Black Sabbath: Technical Ecstasy
Rengetegen nem tartják túl sokra ezt az albumot, pedig szerintem a korszak olyan ikonikus dalai hallhatóak itt, mint a fergeteges Back Street Kids, a Dirty Woman, vagy a Sötétség Hercegének későbbi szólókarrierjében felbukkanó balladisztikus nótaszerkezetek előfutáraként is értelmezhető You Won’t Change Me, valamint a She’s Gone számos eleme, de már ekkor a nyolcvanas évek elejének Ozzyjára jellemző hangokat pendít meg a nagyszerű Gypsy is.
Sweet: Give Us a Wink!
A hetvenes évek (és 1976) listájáról nem hiányozhat nálam a glam rock/metal egyik ősatyja, a Londonban alakult Sweet sem! A negyedik sorlemezük rejti az Action című nagy slágerüket, de a The Lies in Your Eyes, a Cockroach, a Keep It In, a 4th of July, a Yesterday’s Rain vagy a White Mice is kiváló dalok. A többszólamú vokálok nagymesterei (fej fej mellett a Queennel) egy évvel később még ezt a teljesítményüket is überelni tudták, de erről majd jövőre ejtek szót!
Kiss: Destroyer
Ötös listám egyetlen amerikai bandája (a négy brit mellett) a földrészeket maga alá gyűrő, megkerülhetetlen Simmons/Stanley/Frehley/Criss kvartett. Általában a hard rock kategóriába sorolják őket, de személyes olvasatomban a Detroit Rock City egy ötven éves metal-himnusz! A God of Thunder horrorfilmeket megidéző előadása (főleg élőben) szintén alapvetés, ahogy a Criss által énekelt, akusztikusan felcsendülő Beth csodásan fájdalmas dallamai is azok. Itt van még nekünk a King of the Night Time World, az elmaradhatatlan koncertfavorit Shout It Out Loud, a Do You Love Me és a korszak számomra egyik leggyönyörűbb gyöngyszeme, a Great Expectations is.
JohnQuail
1976-ban még kósza gondolat se voltam, így a lentebbi listám már csak „utó-tapasztalatok” alapján születhetett, ennek ellenére van lemez, amit néha még ma is szívesen hallgatok, így hát van helye itt.
1. Jethro Tull: Too Old to Rock ‘n’ Roll, Too Young to Die!
Az első hely nem volt kérdéses. 🙂 Blacker létemre a Jethro-rajongásom nagyon sokáig meghatározta a zenei ízlésemet, és ez az album pont az egyik, amelyet még ma is meg-meghallgatok. Ian Anderson egyik konceptlemeze, és ugyan nem ér fel az igazán sikeres albumaihoz, ebben is rengeteg emlékezetes téma van, a történet meg igazi rocker-story.
2.Thin Lizzy: Jailbreak
Nem tagadom, Thin Lizzy-t a Metallica miatt kezdtem el hallgatni, annyira, hogy jócskán beragadt a lejátszóba, ráadásul szerintem ez az album még ma is hallgatható. Scott Gorham és Brian Robertson igazi gitárfenomének, játékuk nagyon emlékezetessé tette ezt az albumot, a címadó pedig nem véletlenül lett sikerlistás.
3. Rainbow: Rising
Szerintem erről az albumról már mindent megírtak az előttem felszólalók. Mestermű.
4. Black Sabbath: Technical Ecstasy
Sokan utálják ezt az albumot, pedig jó néhány nóta rendszeresen szerepelt koncerteken. Hiába a kevésbé komor hangulat, vagy a több plümplüm, a feeling itt is megvan, talán csak az enyhe szétszórtság, ami kiérződik belőle, de, mint tudjuk, ez a felvétel a tagok között is széthúzást eredményezett. De azért rajta van egy Dirty Women.
Reaper
1976-ban egyéves voltam, így nem igazán azt lestem még, hogy milyen albumok megjelenésétől várok csodákat, de mint ahogy sokan mások, 10-20 évvel később felfedeztük ezt a korszakot is az akkor aktuális lemezek kiadása mellett. Nem mondanám, hogy ez az év számomra kultikus lett, de azért akadt pár album, ami elnyerte a tetszésemet. Nézzük mindjárt az első helyezettet, a KISS Destroyer lemezét. Számomra ez a legjobb Kiss album, nálam ez mindent visz, így ebben az évben ők a nyerők. Második helyre a Led Zeppelin Presence albuma futott be. Itt már túl volt a banda a csúcson, de nekem minden lemezük etalon, így a Presence-et is kiváló műnek tartom. A harmadik nem heavy metal, de korszakalkotó: a Ramones debüt. Negyedik a Black Sabbath Technical Ecstasy-ja, ami már nem ér fel a korai éra klasszikusaihoz, de azért elmegy. Ötödik helyre a Rush 2112-je került. Nos, biztos néhány ember leszedi a fejemet, hogy ez egy olyan rock/metal alapmű, aminek minden rock-rajongónál az első helyen kéne lennie, de hogy őszinte legyek, engem olyan nagyon sosem kapott el a Rush. Óriási zenészek, kiváló dalok, de nálam csak kicsit működik.
Aztán van néhány együttes, akiket kedvelek, de pont ebből az évből nem ismerem a lemezeiket. Erre mondják, hogy a jó pap is holtig tanul, még mindig van mit bepótolni. Ők jöhetnének még számításba: Hawkwind, Thin Lizzy, Nazareth, Jethro Tull, UFO, Uriah Heep.
- Kiss – Destroyer
- Led Zeppelin – Presence
- Ramones – Ramones
- Black Sabbath – Technical Ecstasy
- Rush – 2112
Zozzie