
Az alábbiakban három idei anyagról írok, kivételesen rövidre fogva a mondanivalómat.
Powerwolf: Wake Up the Wicked (2024)

A Powerwolf nem tud és valószínűleg nem is akar kilépni a maga alkotta skatulyából. Amikor először hallottam az új lemezt, csak legyintettem, mondván, semmi izgalmas, ugyanolyan, mint a korábbi anyagok. Érdekes, mert a zene ez alkalommal is fülbemászó, ám a dalok mégis csak körülbelül harmadik nekifutásra kaptak önálló karaktert, kezdtek tetszeni.
Szokás szerint slágergyűjteménnyel van dolgunk; ami az átlagosnál jobban bejön, az a Sinners of the Seven Seas egyre magasabbra törő refrénje, a lendületes Kyrie Klitorem és Viva Vulgata, a kissé keltás Heretic Hunters, amelyek együtténekelhetőségük miatt sejthetően hamarosan nagy közönségkedvencek lesznek. De ugyanígy bejön a nyitó Bless ’em with the Blade, a címadó Wake Up the Wicked, az 1589 és a szélvészgyors Thunderpriest is, úgyhogy azt kell mondanom, Attila Dornék Powerwolf-mércével mérve ismét egy kiemelkedően erős anyagot tettek le az asztalra. A Vargamor viszont, ha zeneileg nem is, a címe miatt a három évvel ezelőtti lemez Varcolac című dalát juttatja eszembe.
Ezzel együtt persze egy nem-rajongó valószínűleg nem tudná megmondani, hogy a Powerwolf egy 10-15 évvel ezelőtti alkotását vagy a legfrissebb anyagukat hallja. Hogy ez jó vagy sem, döntse el mindenki maga. Ami biztos, hogy a Farkasok semmi újjal nem lepnek meg bennünket – hacsak azzal nem, hogy a We Don’t Wanna Be No Saints-ben gyerekkórus (is) énekli a refrént.

Összességében tetszik a lemez, szerintem van olyan erős anyag, mint elődje, a 2021-es Call of the Wild.

Orden Ogan: The Order of Fear (2024)

Seeb Levermannéktól eddig a Gunmen volt a kedvenc lemezem, mostantól a The Order of Fear az. Az előző évekhez képest ők sem változtattak a tőlük megszokott zenei irányvonalon, viszont az idei anyag minden eddiginél bombasztikusabban szólal meg, másrészt sikerült kivételesen jó nótákat írniuk – legalábbis az album első kétharmadára.
Mindenféle be- vagy felvezetés nélkül, speed metalos verzével robban be a Kings of the Underworld, s bár a tempóból hamarosan visszább vesznek, a színvonal végig magasan marad, és a fogós dalok mindegyikének saját arculata van. A Moon Fire-ről az ugrik be, ahogy a frontember Kortrijkban megénekeltette az Alcatraz fesztivál két táborra osztott közönségét („Moon!” – „Fire!”). A My Worst Enemy az anyag lírai nótája, amivel semmi baj nem lenne, ám a lendület nagy része ezzel el is vész: a hátralévő három szerzemény is lassan indít, és nem is mindegyik gyorsul fel, így a The Order of Fear című produkció innentől egyfajta epikus metal előadássá alakul, amelynek nagy ívű dallamai szimfonikus rétegzettségű hangszereléssel párosulnak. A két dalmonstrumot (Anthem to the Darkside, The Long Darkness) egy alig egyperces intermezzo (The Journey Thus Far) köti össze; aki az anyagnak ezt az utolsó, bő 16 percét hallgatja, mintha egy másik mozit nézne, mit azok, akik az elejétől a közepe, majd a vége felé haladva teszik magukévá az élményt.

4,5 pontnál így sem adok rá kevesebbet, de egy másfajta lezárással nálam akár még felfelé is kerekedhetett volna ez az osztályzat.

Category 7: Category 7 (2024)

John Bush – ének, Phil Demmel és Mike Orlando – gitár, Jack Gibson – basszusgitár, Jason Bittner – dobok: ki az, akit ne érdekelne egy ilyen supergroup bemutatkozó albuma? Nyilván én is vártam, miféle zenével rukkolnak elő az Armored Saint-ben, Kerry King zenekarában, az Exodusban és (a lemez megjelenésekor még) az Overkillben is vitézkedő muzsikusok. Hallgattam, hallgattam az általam nagyra becsült művészek közös produkcióját, és vártam, hogy beüssön, de sajnos nem tetszik az anyag. A Bush-korszakos Anthrax muzsikájára emlékeztet, amit mindig is távol állt tőlem. Ahogy azt majd az alcatrazos Armored Saint koncert kapcsán is leírom, meggyőződésem, hogy John igazi terepe az AS, annak a zenei világához passzol igazán a hangja, minden más próbálkozás a részéről csak projekt, átmeneti dolog.
A Category 7 dalait, azzal együtt, hogy ott van bennük a muzsikusok minden eddig felhalmozott tudása, sajnos jellegtelennek érzem – egy kivétellel, ami viszont zseniális darab: az Etter Stormen instrumentális nóta, amelynek valamivel több, mint nyolc percébe rengeteg izgalmas téma belefért. Egy idő után úgy döntöttem: nem küzdök a többivel, egyedül ezt a szerzeményt tartottam meg az albumról, a többit kukáztam. Természetesen azt is el tudom képzelni, hogy az Anthrax 1993 és 2004 között született alkotásainak rajongói éppen azért fogják kedvelni a Category 7-t, amiért nekem averzióim vannak vele szemben.

Úgy korrekt, ha ezt a lemezt is pontozom, a fentebb leírtakat olvasva úgyis mindenki a helyén tudja kezelni a tőlem meglehetősen szokatlan gyengébb osztályzatot.
