Most kezdhetném azzal, hogy milyen nagy várakozás előzte meg részemről ezt az albumot, tűkön ültem, hogy végre hallhassam a teljes anyagot, stb stb. De ez így nem lenne igaz! Az viszont, hogy szeretem ezt a bandát és az Evangelion lemezük óta többé kevésbé minden korongjukat viszonylag jónak tartom, fedi a valóságot. Zenéjükkel semmi bajom nem volt soha ezen időszakban, de a lemezeik hangzásával már annál inkább! Főleg az erőtlen és több albumon is előforduló kásás, alulkevert gitár sound zavart leginkább!
Nos, ez a gond a The Shit of God hallgatása közben fel sem merült bennem, sőt, nagy örömömre és némileg meglepően, egy ebben a metal műfajban nagyon is kitűnő, kellően erős és tiszta sound uralja a lemez egészét. Végre a gitárok is úgy szólnak ahogy kell.
Ha két szóval kellene csak jellemeznem az anyagot akkor azt mondanám: DÜHÖS és DRÁMAI! Ez a két szó az album minden számára igaz! A drámai, mondhatni már-már tragédiába illő hangvételt jól szolgálják a több dalban is a feltűnő ének kórusok, illetve a szimfonikus betétek (O Venus, Come!, Nomen Barbarum, Avgur…)
Rengetegszer olvashattunk már egy egy új megjelenés előtt olyan fellengzős nyilatkozatokat egy adott banda „szócsövétől”, hogy „ez most tényleg a legjobban sikerült lemezünk!, bla bla… Aztán sok esetben persze ez rohadtul nem igaz. Egy hasonló tartalmú nyilatkozat elhangzott nemrégiben Nergal-tól is.(Ami több platformon is olvasható.) A különbség csak annyi, hogy ez esetben tényleg egy banda legjobb lemezéről van szó… SZERINTEM! UFF!
