Bevallom, némi előítélettel viseltetek az Ausztráliából érkező csapatok iránt. Mintha az a vidék „az Isten háta mögött” lenne, az AC/DC-t és néhány másik zenekart leszámítva egy csomó ismeretlen bandával, akiktől semmilyen innovatív muzsika nem származik, akik csak futnak az aktuális trendek után… Természetesen, ahogy más előítéletek, ez is hülyeség, hiszen hallottam már jó aussie csapatokat és albumokat, elég csak a régiek közül a Mortal Sinre, az újabbak közül pedig a Parkway Drive-ra, a Deströyer 666-ra vagy az Acamarachira gondolni. De az van, hogy szakmányban kapom az anyagokat egy kis ausztrál promóciós cégen, a Black-Roos Entertainment-en keresztül olyan előadóktól, amelyekről még soha nem hallottam, és amelyek anyagait az óriási nemzetközi dömpingben se kedvem, se időm nincs meghallgatni.
A Black Majesty legfrissebb albuma kivételesen nem tőlük érkezett. A Melbourne-i illetőségű brigád 2001 óta aktív, a mostani már a nyolcadik nagylemezük. Stílus tekintetében nagyon is európai, azon belül svéd/német power metalt hallunk tőlük, annak is a kevésbé popos vonaláról, tehát sokkal inkább a Gamma Ray és a Hammerfall farvizén haladnak, semmint hogy a Dynazty-val vagy a Beast in Black-kel cseresznyéznének egy tálból. Az ezen a lemezen felcsendülő muzsikát egy gyorsabb Orden Ogan-nel, egy markánsabb Freedom Call-lal tudnám még rokonítani. John Cavaliere énekhangja ismerős, nagyon jellegzetes, ugyanakkor a nagy nevek közül nem tudok pont ugyanilyen orgánumot említeni. A zene jórészt ugyanabban a felfokozott tempóban pörög, refrénre szépen felépített, virtuóz szólókkal színesített, remek nóták sorakoznak egymás után, ugyanakkor olyan olyan érzésem van, hogy ezek a dalok az irányzat bármelyik másik csapatától származhatnának.
Érdekes, hogy bár van billentyűs, mégis alig hallani a szintit: egy pillanatra sem tolják az előtérbe, inkább csak a sound egyik pillérét képezi, alaptónust ad a daloknak. Persze Hanny Mohamed elsősorban gitárosa a csapatnak, második hangszeréhez ritkábban nyúl…
Valahol a hatodikként elhangzó címadó környékén kezdtem azt érezni, hogy futószalagon érkeznek a többé-kevésbé egy kaptafára készült dalok, hozzák a szintet, de semmi izgalmas, ezekből tényleg tizenkettő egy tucat. A Got a Hold On az anyag lírai nótája, kilencedik dalként némileg enyhít is az egyhangúságon, majd a Here We Go-ban végre jön az album legjobb refrénje, amelyet – még ugyanebben a dalban – rögtön egy Iron Maiden-es gitártéma követ.
Negatívumként nem is annyira az újszerűség, az egyediség hiányát említeném, hanem a több mint egyórás játékidőt. A kevesebb ez esetben is több lett volna. Nálam az Only the Devil, a Hell Racer, a Got a Hold On, az Astral Voyager és a Ghost in the Darkness egyértelműen a „futottak még” kategóriába tartozik; a másik hét nóta az említettek nélkül egy jóval ütősebb anyagot alkotna.
