A death metalban kevés olyan zenekar akad, amely harminc év alatt olyan makacs következetességgel ragaszkodik a saját receptjéhez, mint a Jungle Rot. Míg mások minden új albummal új irányokat keresnek, modernizálnak, blackened elemeket csempésznek a zenéjükbe, vagy éppen technikásabb vizekre eveznek, Dave Matrise és társai ugyanazzal a rozsdás vaslapáttal csapják arcon a hallgatót immár több mint három évtizede. És tudjátok mit? Még mindig rohadt jól áll nekik.
Az 1992-ben, Wisconsin államban alakult csapat sosem akart trendeket követni. Nem progresszív death metalban utaznak, nem próbálnak matematikai pontossággal gitárszólókat faragni, és nem akarnak világot megváltani. A Jungle Rot zenéje olyan egyszerű és könyörtelen, mint egy lánctalpas harckocsi: nem kanyarodik feleslegesen, csak átgázol mindenen, ami elé kerül (ha már a banda fő témája a háború). Talán éppen ezért váltak kultikus névvé. Megfordultak az Olympic, a Mercenary Music, a Victory Records és a Unique Leader Records kiadóknál is, de a lényeg sosem változott: vaskos riffek, groove-os zakatolás és katonás fegyelem.
A tizenkettedik stúdióalbum, a Cruel Face of War sem árul zsákbamacskát. Már az intró olyan, mintha egy idilli tavaszi madárcsicsergés közepén egyszer csak megérkezne egy ork sereg teljes hadereje, amelynek első dolga letaposni az egész erdőt, majd felgyújtani, ami még zöld maradt. Mire az első igazi riff megszólal, a béke galambjai már rég fedezéket kerestek.
A Jungle Rot mindig is szeretett háborús képekkel dolgozni, de ezek sosem politikai állásfoglalások. Inkább a death metal természetes közegét jelentik: puskapor, vér, romok és az emberi brutalitás legsötétebb oldala. A lemez címe is ezt tükrözi, miközben zeneileg pontosan azt kínálja, amit a rajongók várnak.
A hangzás sokszor az Obituary poshadt, mocsárvizű death metalját idézi, pedig földrajzilag egészen más vidékről érkeznek. Mintha ugyanabból a rothadó lápból merítették volna a gitárhangzást, csak Wisconsinban. Ott fortyog minden riff mögött az a nyirkos, dohos atmoszféra, amitől az embernek kedve támad gumicsizmában headbangelni.
A gitárok mázsás betontömbökként zuhannak a hallgatóra. Nincsenek öncélú virtuózkodások vagy végtelen szólók; itt az összhatás számít. A groove-orientált riffek úgy darálnak, mint egy ipari húsdaráló, amelybe véletlenül egy tank is beleesett. A dobok feszesek, katonásak, folyamatosan lökik előre a dalokat, a tempóváltások pedig éppen annyira gyakoriak, hogy sose váljon unalmassá az egész. Dave Matrise rekedtes, harcias éneke továbbra is az egyik legerősebb fegyverük: kellően érthető ahhoz, hogy a szövegek átjöjjenek, de elég nyers ahhoz, hogy úgy hangozzon, mintha smirglipapírt reggelizne.
Az album egyik csúcspontja számomra az Apocalyptic Dawn. Pont az ilyen dalok miatt szerettem meg annak idején a Jungle Rotot. Nincs benne semmi fölösleges cicoma, csak könyörtelen lendület, pusztító groove és olyan riffek, amelyek után az ember ösztönösen elkezdi keresni a legközelebbi romhalmazt, amit még egyszer le lehet dönteni. Ez az a fajta szám, amely koncerten garantáltan úgy indítja be a pogót, mintha valaki véletlenül bekapcsolta volna a centrifugát.
Persze a Cruel Face of War sem hibátlan. Kevés meglepetést tartogat, a második fele kissé egyhangúbbá válik, és aki technikás death metalra vagy formabontó megoldásokra vágyik, valószínűleg máshol keresgél majd. De ez olyan lenne, mintha egy láncfűrésztől kérnénk számon, hogy miért nem tud hárfázni.
A Jungle Rot pontosan tudja, miben jó, és eszük ágában sincs megjavítani azt, ami harminc éve hibátlanul működik. A Cruel Face of War nem 2026 legforradalmibb death metal albuma. Nem is akar az lenni. Ez egy újabb megbízható, masszív, csontropogtató hadjárat egy olyan zenekartól, amelynek identitása ugyanolyan mozdíthatatlan, mint egy betonbunker. Néha pontosan erre van szükség: negyven percnyi kontrollált pusztításra, amely után úgy érzed magad, mintha egy tankkal hajtottál volna át a saját nappalid bútorain. És valahol ezért szeretjük a Jungle Rotot.
Kedvencek: Apocalyptic Dawn, Suffer in Silence, Cruel Face of War
