Van néhány zenekar, amelynek már a neve is mosolyt csal az ember arcára. A Nekrogoblikon pontosan ilyen a számomra, így lettem a Rattle legnagyobb (és egyetlen) Nekrogoblikon-szakértője (és -rajongója). Nem számít, milyen napom volt, elég elindítani egy dalukat, és máris jobb kedvem lesz. Persze ez nem az a fajta zene, amit hétfő reggel kávé helyett teszek fel, vagy háttérzenének egy Excel-táblázat kitöltéséhez. A Nekrogoblikon hallgatása hangulatfüggő. Kell hozzá egy kis buliérzés, némi önirónia és hajlandóság arra, hogy a világ legismertebb goblinja vezessen végig egy teljesen őrült zenei utazáson.
Kevés zenekar létezik, amelyik egyszerre tud death metalt, videojátékos humort, Broadway-musicaleket és internetes mémkultúrát összegyúrni. A Nekrogoblikon mindig is olyan volt, mintha egy szerepjátékos társaság túl sok sört ivott volna, majd másnap felvette volna a kedvenc melodeath lemezét. És a legszebb az egészben, hogy ez a teljes őrület valahogy mindig működik.
Ebben persze óriási szerepe van John Goblikonnak is. A zenekar zöld kabalafigurája mára fontosabb lett, mint sok valódi frontember. Saját videósorozata és podcastje van, a koncerteken pedig rendszeresen ellopja a show-t a zenészektől. Ha valaki még mindig nem érti, miről szól ez a banda, elég megnézni a No One Survives legendás videóklipjét. Az abszurd humor, a milliós nézettség és a teljes agymenés tökéletesen összefoglalja, miért lett kultikus zenekar a Nekrogoblikon.
A The Boiling Sea azonban nem csupán egy új EP, hanem egy korszakváltás is. Az alapénekes, Nicky Calonne távozása sokkolta a rajongókat, helyére pedig Dickie Allen érkezett, akit joggal tartanak az extrém metal egyik legjobb hörgősének. A tiszta ének egy részét immár maga John Goblikon vállalja, így a hangzás is átalakult. Olyan ez, mint amikor lecserélik egy kedvenc sorozat főszereplőjét: minden ismerős, mégis minden más. A banda identitása szerencsére nem veszett el, csak új színeket kapott.
A nyitó Show Me Your Goblin rögtön megadja az alaphangulatot. Azonnal felismerhető Nekrogoblikon, koncertfavoritnak született, és már az első refrénnél azon kapja magát az ember, hogy vigyorogva bólogat. A Fiend jóval agresszívebb, itt Dickie Allen igazán megmutathatja, milyen elképesztő hörgéseket tud elővarázsolni. A Closer to the Sun visszafogottabb, dallamosabb oldalát mutatja a zenekarnak, miközben a brutális melodeath riffek, a power metalos dallamok, a folkos hangulatok és a videojáték-zenéket idéző billentyűk továbbra is kéz a kézben járnak.
A lemez abszolút csúcspontja számomra a Secret Elephant. Ez a dal egyszerűen sláger. Ska vendégzenészek, teljes zenei őrület és az a tipikus érzés, hogy „ezt tényleg csak a Nekrogoblikon meri megcsinálni”. Ha valaki egyetlen dalt akar mutatni ebből az EP-ből egy barátjának, akkor ez legyen az. A Dead-ish rövid, ütős és riffcentrikus, a címadó The Boiling Sea pedig epikus lezárás, amely remekül jelzi, merre tart az új felállás.
Ami végig lenyűgöző, az a dalszerzés. A refrének egyszerűen szuper-hiper ragadósak és tapadósak. Komolyan, az ember meghallgatja egyszer, aztán fél órával később azon kapja magát, hogy a bevásárlókocsit tolva dúdolja őket. Kevés banda tud ennyire könnyedén egyensúlyozni a rajzfilmes bohóckodás és a teljes komolyság között.
Az EP hangulata végig olyan, mintha egy fantasy kocsmában tartanának hatalmas ivóversenyt, miközben a háttérben egy melodeath zenekar játszik. Bulihangulat árad minden dalból, még akkor is, amikor éppen darálnak a riffek vagy blastbeatek szólnak. Technikás zenészek, remek gitármunka, rengeteg humor és teljesen összetéveszthetetlen stílus – ezek továbbra is a Nekrogoblikon legerősebb fegyverei.
Az egyetlen komolyabb kritikám az EP felépítését érinti. Őszintén szólva sokkal jobban örültem volna még két-három új dalnak az élő felvételek helyett. Érdekes bónusz ugyan összehasonlítani a régi és az új felállást, de számomra ezek nem adnak annyit az összképhez. Ráadásul az élő számoknál az ének hangzása olyan, mintha Dickie Allent bezárták volna egy nagy fazékba, és onnan próbálna kommunikálni a közönséggel. Kissé dobozos, tompa megszólalás, ami nem igazán tesz jót az egyébként kiváló teljesítményének.
A The Boiling Sea így inkább átvezetés egy új korszakba, mint teljes értékű nagylemez. De ha ez csak a bemelegítés, akkor a folytatásra nagyon érdemes lesz figyelni. A Nekrogoblikon továbbra is ugyanazt csinálja, amihez senki más nem ért ilyen jól: egyszerre nevettet, szórakoztat, zúz, és közben olyan dallamokat ír, amelyek napokig nem hajlandók kiköltözni az ember fejéből. És valljuk be, néha pontosan egy ilyen őrült goblinbulira van szükségünk.
