A Los Angeles-i Hereticet a legtöbben onnan ismerhetik, hogy a Metal Church-höz való csatlakozását megelőzően itt énekelt Mike Howe (†2021), akivel a banda egy nagylemezt jelentetett meg (Breaking Point – 1988). Ehhez kapcsolódó történet, hogy ezzel egy időben a Metal Church-ből kiebrudalt elődje, David Wayne a Hereticből dobbantó Brian Korban gitárossal és Dennis Ohara basszerrel megalapította a Reverendet, amely csapatnak végül egy rövid, mindössze kétlemezes karrier adatott meg.
A Heretic-kel, mondhatni, egy véletlennek köszönhetően találkoztam: a Music Boxban vásárolt Steeler Strike Back „műsoros” kazettára az amerikai zenekar bemutatkozó EP-jét, az ötszámos Torture Knows No Boundary-t vették fel helykitöltőnek. Szeretem ezt az anyagot: Mike Howe ide vagy oda, a Breaking Point valahogy máig nem sorolt be a kedvenc lemezeim közé, úgyhogy számomra egészen mostanáig a TKNB jelentette a Hereticet.
Mike Howe távozásával, 1988-ban a banda feloszlott, majd egy hosszabb szünetet követően, 2011-ben tért vissza a színtérre azzal a Julian Mendezzel a mikrofonnál, aki a Torture Knows No Boundary-n is énekelt. A korai tagságot akkor már rajta kívül csupán Brian Korban képviselte – és képviseli mind a mai napig. Másfél évtizeddel ezelőtti feltámadásuk híre annyira nem vitte át az ingerküszöbömet, hogy csak most láttam, az új érában az idei már a harmadik nagylemezük. A legutóbbi korong óta elég sok idő, kilenc év telt el, a felállás azonban így is stabilnak mondható, mindössze a dobos posztján történt változás.
Lényeg a lényeg, az utolsó, Heretichez fűződő élményeim a ’80-as évek második feléből származnak, és hát egy ilyen újbóli, hosszú idő után történő találkozás mindig kétesélyes: jól is, rosszul is elsülhet. Ez esetben szerencsére az előbbiről számolhatok be. Korbanék abszolút kellemes meglepetést okoztak: 12 dal 47 és fél percben, a zene a heavy/power/thrash arany háromszögben mozog, Mendez hangjáról elsőként az egykori Anthrax-torok, Neil Turbin orgánuma ugrik be, máshol Joey Belladonnás, Sean Killian-es (Vio-lence) momentumai is vannak. A zenéről a kézenfekvő Metal Church-ös, Reverend-es párhuzam mellett a Meliah Rage, esetleg a Jag Panzer és a Vicious Rumors neve juthat még a hallgató eszébe. Ha a thrash-nél maradunk, nekem az irányzatnak pontosan az a dallamosabb vonala jön be, amit a Bay Area nagyjai mellett a Heretic is visz, amelyben a súly és a lendület mellett az ének és a gitár melodikussága is meghatározó tényező.
Mendezék már a lemezt nyitó címadó nótával, annak aaa-zós kórusával maguk mellé állítottak. Az Up in Flames-ben a ritmizálásra és a gitárszólóra kaptam fel a fejem, de a basszusszólam rafinált bújócskázása is pluszpontot érdemel. A Reckoning első felében ugyan visszavesznek a sebességből, hogy aztán egy középtempós témát közbeékelve ismét száguldásra váltsanak. Az albumot záró Follow You Over the Edge viszont tényleg ballada, méghozzá a jobbik fajtából, a frontember hangjának lágyabb árnyalatait villantja meg benne. A Dying Breed talán a legkompaktabb, legdallamosabb refrénnel ajándékoz meg bennünket, a Spill Blood-ot pedig az alapgroove-ja teszi emlékezetessé.
Kellemesen telten szól, búg, döng, dübörög az anyag, amin belül az egyes hangszeres szólamok is élvezetesek – talán csak a két gitár témái nem válnak el elég tisztán egymástól. Korbanék szinte minden dalba becsempésztek több-kevesebb háttérvokált (jobb híján Mendez a saját soraira énekel rá), plusz a frontember harapós előadásmódjának köszönhetően a szerzemények némi punkos élt is kapnak.
Nálam a Shape of Things to Come simán veri az új Metal Church és Armored Saint anyagot. Bár nagy slágereket nem vonultat fel a lemez, minden dalban van valamilyen kapaszkodó, olyan momentum, amelyet hallva elismerően bólintok, s amire később is szívesen emlékszem vissza. Azt gondolom, 2026-ban így, ilyen élvezetesen kell játszani ezt a fajta zenét. Már nem az első hallgatások okozta kellemes meglepetés mondatja velem: mostantól a SoTtC a kedvenc Heretic albumom.
